A kétbalkezes diák (X./25.)

     Reggel – világosodik az ég alja – apukája benyit, fölkattintja a villanyt, odaül az ágya szélére, apró, körkörös mozdulatokkal beindítja a vérkeringését, mindenféle dudorászással, ciróka-marókákkal ébresztgeti. A gyermek azt suttogja:
     – Elszámolok tízig…
     Apukája figyelmezteti, hogy csak óvatosan a visszaalvással, mert nincs, aki még egyszer ébressze: anyukája, nővére ilyen korai órán még békésen szunyókál, ő viszont e percben indul zuhanyozni, hogy elérje a menetrend szerinti villamost.
     A gyermek diák, apukája tanár.
     A gyermek nagy nehézségek árán kikászálódik az ágyból. Néhány másodperc elegendő mosdásra, öltözésre – alsónadrágot ugyan tisztát vesz, de a tegnapi zoknit mára megfelelőnek ítéli –: mire a konyhába ér, az étkezőasztalon várja az odakészített vajas kenyér, mellette bögre tej. Ül, mereng, apukája közben kiviharzik a fürdőszobából, magára kapja a ruháit, fölkapja a cuccait, lenyom két gyors puszit, és már csapódik mögötte az ajtó.
     Kicsit még ücsörög, aztán cihelődik ő is. A buszon zötykölődik, amikor eszébe jut, hogy elfelejtette megenni a reggelijét.
     – Nem baj – nyugtázza –, a tejet megittam…
     És ekkor, fájdalom, a homlokára csap, hogy a száznyolcvan forintot, amit előző este kért apukájától egy kakaós csigára, ugyancsak otthon felejtette! Nincs ideje sokáig bánkódni, fékez a busz, le kell szállnia, át kell szállnia másikra, hogy el ne késsék.
 
     Eltelik a nap, a diák hazaér. Étlen-szomjan. Bezárultak előtte az alkalmi menekülési útvonalak: az ebédbefizetés határidejéről lecsúszott, a nagyiékhoz sem jelentkezett be időben, hogy fölugrana magába tömni a maradékot, ami persze amúgy sincs, hiszen a nagyiék csak akkor főznek három személyre, ha időben értesítik őket a másnapi igényről.
     Éhes, rettentően éhes. Első útja a hűtőszekrényhez vezet, az persze szinte üres, kis vaj árválkodik benne, fél margarin a hétvégi sütisütéshez (még csak szerda van), némi sárgabaracklekvár, maradék savanyúság a múlt vasárnapról, egy megkezdett tejföl, néhány szál petrezselyem, két citrom. A kenyérládában sercli, ugyan barna kenyérből, amit nem szeret, de átmeneti megoldásnak megfelelne.
     Becsukja a hűtőszekrény ajtaját, kinyitja újra, mert bevillan, hogy nem pillantott a tojástartóra! És bekövetkezik a csoda: öt tojás várakozik rá hívogatóan! Gyors döntést hoz:
     – Sütök magamnak rántottát!
     És avval az elhatározással nyúl is három tojásért, de rögtön az első kicsúszik mohó ujjacskái közül.
     Placcs.
     A hűtőszekrény ajtaja nyitva felejtődik, a tojásfehérje szemmel láthatóan csorog lefelé a fehér műanyagról a jelzőlámpácskákra, utat talál a rések között – ó, áldott gravitáció! –, onnan tovább a mélyhűtő ajtaján, mindenki pechére persze a konyhabútor beépített, így a ragacsos anyag becélozza magát a takarólap alá, onnan nyáladzik a földre, ahol már várja az addigra szétfolyt tojássárgája. A diák éhségtől gyötörve, mégis kétségbeesetten figyeli a nagy utazást.
     Legnagyobb bánatára senki nincs itthon. Ha lett volna, mindez nem történhetett volna meg.
     – Ez az én szerencsém… – sóhajt mégis, és elhatározza, eltünteti a nyomokat, szégyenben ne maradjon a hazatérők előtt.
     Neki is áll. Egy ajtó mögül előbányássza a fölmosót, belemártja a kisütetlen rántottába, és körültekintően szétkeni a konyhakövön.
     – Szinte észrevétlen – nyugtázza, tehát a szerszámot visszaakasztja a helyére, elvégre rendnek kell lenni.
     Visszaballag a hűtőszekrényhez: időközben azonban újabb adag csorgott le a nyitott ajtóból a földre.
     – Hümm – tanakodik, aztán néhány használt papír zsebkendőt áldoz arra, hogy eltüntesse a friss nyomokat. A jól végzett munka örömével hajtja be az ajtót, mert eszébe jut, hogy apukája mérges szokott lenni, ha bárki fölöslegesen hűti a lakást, amelyet éppen az ő kedvükért fűt megfelelő hőmérsékletűre, hogy télen is egy szál trikóban heverészhessenek a tévé előtt.
     Miután mindent elrendezett, fölrémlik, hogy egész nap nem evett semmit, de csodák csodájára a gyomrát mardosó érzés elmúlt! Dudorászva ballag tehát a szobájába, hogy végezzen leckével, tanulással, mire szülei hazatérnek.
 
     – Hát ez meg mi? – hall nem sokkal később elállatiasodott üvöltést a konyhából. Gyorsan befejezi a játékot, amellyel éppen foglalatoskodott – leckével, tanulással tíz perc alatt végzett –, és kimegy a konyhába. Apját találja ott, aki a leszerelt takarólap mögött éppen hűtőszekrényt, mélyhűtőt sikál A tanárember fölismeri, hogy a szétkent fehérje, sárgája maradványai csak a fölmosón lehetnek, előhozza az ajtó mögül, lezuhanyozza a száradó maradékot, a szerszámot kiteszi az erkélyre, hadd csöpögje ki magát. Fertőtleníti a zuhanytálcát. Aztán visszatér az ajtó mögé, kipakolja a takarítószereket, szivaccsal, ronggyal fölmossa ott is a nyomokat, visszapakol.
     A gyermek áll, nézi az apját, aki nem szól semmit. Némi idő múltán apja szeme is elidőz gyermekén. Emlékszik, amikor éppen megtanult járni, és ledöntött mindent minden asztalról, polcról: amit csak lehetett, amortizált… Azóta nem tartanak odahaza agyagcserepet, kerámiavázát, mosolyodik el. Emlékszik, hány porcelántányér, üvegpohár bánta az elmúlt években…
     – Mi lesz így belőled, kisdedem? – kérdezi.
     – Tanár, mint te! – válaszolja ábrándos tekintettel a gyermek, és kivárja, amíg apja süt maguknak négy tojásból rántottát, merthogy egyikük se evett egész nap.
 
     Ujjukkal csipegetve a savanyúságot most éppen falatoznak.