A kétharmad szülő (X./27.)

     Levelet kap az osztályfőnöktől. Fontos értesüléseket szerez belőle: az elején fény derül a gyerek múlt havi osztályzataira, igazolt és igazolatlan hiányzásaira órára lebontva. A levél közepén néhány szó a szerveződő osztálykirándulásról, osztályestről, és most olvas először a szalagavató bál tervezett időpontjáról s nem utolsósorban költségeiről! Zárásként megkapja a többi szülő elérhetőségének frissítését ímélcímestül, telefonszámostul. Nincs egyedül, látja a fejlécben, kinek küldődött el a levél: a levlistán huszonnégy gyerek anyjának, apjának, gondviselőjének neve szerepel. És a levél végén egy szokatlan mondat:
     – Kérjük, jelezzen vissza, ha olvasta ezt a levelet, híve, az ofő.
     Szemet szúr a mondat szokatlansága: havonta egyszer-kétszer kap tájékoztató levelet az ofőtől, aki eddig sose kérte, hogy aki olvasta, jelezzen vissza. Magában tanakodik is azon, most miért.
     Tanakodik, tanakodik, addig tanakodik, amíg megfeledkezik arról, hogy a büdös kölyök jegyei nem éppen szívmelengetőek… Tényleg, mintha nem is lett volna annyit beteg, amennyit a kimutatás szerint hiányzott… Aztán meg hogy honnét gyűlhettek össze azok a rossebes igazolatlan órák…? Átfut a fején a gondolat, vajon honnan szerezhet igazolásokat a kölyök, ha egyszer tőle nem. Az is bizonyos, a gyerekorvostól sem, arról tudna, de ha egyszer nem tud…
     Mindezek a gondolatok valóban átfutnak a fején, de gyorsan elillannak. Nem jár semmi egyében az esze, csak azon, miért kérte az osztályfőnök, hogy jelezzen vissza, ha olvasta a levelet.
 
     – Itt valami sötét titok lappang – mormolja maga elé. Biztos, ami biztos, egyelőre nem jelez vissza.
     Pedig a levelet olvasta.
     Olvasta, naná, hogy olvasta: csütörtök esti a keltezés, tán pénteken olvasta a munkahelyén, tán a hétvégén otthon, tán valahol útközben a mobiltelefonján, tán akkor, amikor hazaért a víkendről… Olvasta, olvasta, ez tagadhatatlan! És azóta azon töri a fejét, miért kérte az a fránya osztályfőnök, hogy jelezzen vissza, ha olvasta.
     Egyelőre nem jelzett vissza, bár nagyon, nagyon-nagyon nehéz volt megállnia, hogy megtegye. Akarta is, meg nem is. Mert, ugye, ha visszajelez, mit írjon? Hogy olvasta? Vagy tegyen oda egy szerény + jelet, aztán írja alá nagy, girbegurba X-szel, mint a hajdani analfabéták, hehe, törje kicsit a fejét az a titokzatos osztályfőnök? Minek kér ilyeneket, hogy jelezzen vissza! Túrja ki a gépén, hogy elküldte a levelet, az bizonyítéknak elég, nem a címzettnek kell bizonygatnia, hogy megkapta, hanem éppenséggel a feladónak, hogy elküldte, a jogrend is kimondja, hogy a törvény nem ismerete nem mentesít a felelősség alól! Akkor meg minek jelezze, hogy olvasta a levelet, a fenébe is?
     De napok óta rosszul alszik. A munkájára se tud teljes erőbedobással koncentrálni, és családi körben is elviselhetetlenül ingerült az utóbbi időkben. Nyomasztja ez az egész ügy, mert ügy kerekedett belőle, az már igaz, minek csinál ez az osztályfőnök bolhából elefántot, hogy, ugye, levél meg olvasás meg visszajelzés…
     Biztosan nyilvántartást is vezet róla, kik jeleztek vissza, kik nem!
     – Gondolkozzunk csak… – suttogja vérszomjasan maga elé. – Kik lehetnek azok, akik visszajeleznek…?
     És próbálja fölidézni az arcokat szülői értekezletekről.
 
     Vajh kikből nézné ki, hogy mint a birka, engedelmeskednek egy ilyen durva fölszólításnak, miszerint visszajelezni kötelező? Ő maga nem bírja az erőszakot, a tévében se néz végig olyan jelenetet, amelyben ember embert bántalmaz!
     – Hohó! – kiált föl immár bosszúra szomjasan. – Akarok-e én közösséget vállalni olyanokkal, mint az az eszemkáaktivista Iksz? Az az állandóan nyalizó Ipszilon? Az a kenetteljes Zé? Az első pillanattól fogva ellenszenves Kú? Az álnok En En, aki mást mond szemektől szemekbe és mást hátak mögött?
     A döntés közelében jár már. Ő bizony nem jelez vissza, nem ám, semmi kincsért!
     Apropó, pénz. Miből fizesse be az osztálykirándulás részleteit? És, magasságos ég, miből a szalagavató bál, a ballagás tízezreit? Meg hát kijárna a gyereknek is valami szép ajándék, ajándékocska az érettségire, mégiscsak kijárja a gimnázium négy osztályát, mégiscsak… Költséges dolgok ezek, drága a drágalátos.
     Kikeresi a frissített listából annak a jópofa szülőnek a telefonszámát, akivel a szülői értekezleteken mindig olyan jókat pusmog, amíg az a szörnyeteg osztályfőnök avval a kiszáradt torkával hosszú perceken át sorolja azokat a végeérhetetlenül unalmas dolgokat…
     – Mit szólsz, mennyi pénzt akarnak ezek bevasalni rajtunk! – kezdi, aztán dumálnak fél órát a közoktatás zordon állapotairól, hogy milyen más lehetne, ha egy-két megkövesült bútordarab nem fogná mindig vissza gyeplőt… Amikor már-már elköszönnének, futólag megkérdezi:
     – Te, és mondd, te… visszajeleztél arra a minapi levélkére vagy hogyhijjákra, amit küldött az a szerencsétlen balfék…?
     – Még hogy én…? – nevet föl a másik. – Hát minek nézel te engem?! Palimadárnak? Akit dróton lehet rángatni? Kikérem magamnak, kérlek alássan! Már megbocsáss, eleve nem is értem ezt a mentalitást, hogy hogy jön valaki ahhoz, hogy valakit arra próbáljon rákényszeríteni, hogy jelezzen vissza, hogy olvasott egy levelet, ha az illető nem akar…
     És újabb fél óra az emberi jogokról, különös tekintettel a szabadságjogokra. Annyira belehergelik magukat, hogy elhatározzák, közvélemény-kutatást rendeznek, hányan jeleztek vissza, hogy olvasták a tájékoztatót, és hányan nem.
     Nyolc igen, tizenhat nem.
     Győztek.