A kis pisis (X./11.)

     A kis pisis ránézésre rendkívül hasonlít azokhoz az érett nőkhöz, akikről koppintja a küllemét: haja festve (vagy legalábbis melírozva), orcája kipingálva (szemöldöke kiszedve, plusz alapozó, púder, szemfesték, szájfény), körmei kilakkozva. Ami öltözékét illeti, pulcsija mélyen dekoltált, nadrágja cica (szoknyája mini), cipője köröm. Iskolatáskáját könyökhajlatába illesztve hordja (főként szünetekben ingázva az osztályterme és a büfé között), alkarját hetykén keble halma elé hajlítja.
     Persze a kis pisis nem született rögvest ilyennek. Karonülő korában, vendégségbe menve, szülei tetőtől talpig rózsaszínbe öltöztették, a rokonság pedig körbeállta, és mindenki gügyögött, cuppogott neki. Később, a bölcsiben is jóleső érzéssel töltötte el, hogy a dadusok körülrajongják, ezért ovisként már természetes járandóságként kezelte, hogy az óvó nénik őt ajnározzák, merthogy olyan ennivaló a tündéri rucikáiban azokkal a lifegő loknijaival…
     Így öregedett iskoláskorba a kis pisis, aki az oviban fiúkkal csak érintőlegesen foglalkozott, ellentétben a sulival, ahol rögvest valóságos udvartartás vette körül. Egyszer - az már másodikban történt –, Cs. Misi megmutatta neki a fütyijét, amit rendkívül érdekesnek talált (úgy a tettet magát, mint annak tárgyát).
     Mire a kis pisis felső tagozatos lett, már több nagy szerelmen esett túl, igaz, addig túlcsorduló érzelmei célszemélyét minden esetben közvetlen közeléből (padtárs, tanár stb.) választotta, csak egyetlen alkalommal – miután elvégezte a harmadik osztályt, és megérdemelt pihenését töltötte a kies Balaton partján – szerelmesedett bele más iskola diákjába, az akkor éppen ott nyaraló, velekorú K. Dezsőkébe, akinek a keresztneve sértette ugyan a fülét, de jó képe és idomainak minden csínja-bínja kárpótolta érte.
     Hatodik osztályos korában aztán – a tévé képernyőjén – megpillantotta Alighieri D.-t, az olasz vízilabdázót, akinek kidolgozott felsőteste valósággal lenyűgözte! Nem sokkal később Arthur R., a francia származású, lányos arcú, mégis férfias, amerikai filmsztár bukkant föl a nagybevásárlóközpontok mozitermeinek vásznán, így aztán a kis pisis szobájának falát hamarosan e két fiatalember képeivel népesítette be, minek következtében osztálytársai egyik pillanatról a másikra kiszorultak a látóköréből.
     Előbb-utóbb azonban be kellett látnia, hogy se a napfényes Itália, se a csillagos Hollywood nem költözik kedvéért a huzatos Kárpát-medencébe, így aztán a kis pisis ráfanyalodott a felsőbb évfolyamos fiúkra. Attól kezdve értük rajongott.
     Nyolcadikosként kiválasztott magának egy tizenegyedikest, akiben ötvöződni vélte Alighieri és Arthur legvonzóbb tulajdonságait, és – szigorú inkognitóban – ímélekkel, esemesekkel és főleg fészbukbejegyzésekkel kezdte bombázni. Mivel arra számított, hogy rafinált kis pisisként fölkelti a pelyhedző bajuszú ifjú érdeklődését, néhány hét verbális előkészítés után a vizualitás mezejére lépett, és manökenektől ellesett járásával, legszexibbnek vélt ruhájában fölballagott a második emeletről a harmadikra, hogy lecövekeljen kiválasztottja osztálytermének közelében.
     De nem történt semmi. Akinek arra kellett volna jönnie, azt odahaza éppen ágynak döntötte egy számítógéptől elkapott antivírus.
     Három napon át – amíg szülő hiányzást igazolhat évi három alkalommal – állt szegény kis pisis minden szünetben a harmadik emeleti folyosószegletben, amikor a negyedik napon végre föltűnt az, akire várt. Összeszedte minden bátorságát, és megszólította:
     – Voltál fönn mostanában a Fácsén?
     – Ja – válaszolt a dalia, és megállás nélkül ment tovább.
     De a kis pisis elérte, hogy a gyógyult ifjú a következő órán – matematika volt, és a logaritmusok nem csigázták föl képzeletét – eltűnődött, miért kérdezte tőle a delnőnek álcázott kis pisis, amit kérdezett, és akkor eszébe jutottak az anonim üzenetek a hirdetőtáblán ímélestől, esemesestől.
     A következő szünetben a kis pisis megint ott állt az osztályterem előtt, így aztán meg lehetett kérdezni tőle:
     – Te küldted a malacokat meg röfröföket?
     – Aha – bólintott a lány, avval sarkon fordult, és indult testnevelésórára, amire időben át kellett öltöznie.
     Ettől kezdve együtt töltötték a szüneteket: a kis pisis és tizenegyedikes bálványa. Kiválasztottak egy viszonylag félreeső padot az aulában, kicsöngetés után ott találkoztak, ücsörögtek egymás mellett, hol kéz a kézben, hol egymást – persze csak annyira, amennyire a házirend engedi – átölelve.
 
     Aztán, az iskolai pletykafészkek bánatára, egyik napról a másikra nem ült a padon senki. A fiú osztályfőnökének is föltűnt a nagy üresség, így aztán, amikor nem sokkal később megpillantotta az osztályterem előtt egymagában ácsorgó lányt, – tréfának szánva – megkérdezte:
     – Üzensz valamit…?
     A lány lehajtott fejjel nemet intett, és amikor az osztályfőnök átlépte a küszöböt, a hetes odasúgta:
     – Már nem járnak…
     Irodalomóra végén, miközben pakolta össze jegyzeteit, könyveit, csak úgy mellékesen, mintha az időjárásról fecsegne, az osztályfőnök megkérdezte tanítványát:
     – …Te… és mi van avval a dekoratív démonnal, akivel sülve-főve…?
     – Ja – vont vállat a tizenegyedikes fiatalember –, én nem akartam tőle semmit. Csak egy kis pisis.