A kívülálló (X./7.)

     Mondhatsz neki bármit, arcizma se rezdül. Pisszeghet vagy ordíthat a tanár, törhet ki ablak, szakadhat be ajtó: belőle semmi nem vált ki semmi reakciót. Lehull róla minden kritika, ahogyan minden dicséret is.  
     Tejbetök. Ezt állapítod meg róla, amint először a látómeződbe kerül.
     A kívülállót nem foglalkoztatja, mi jó vagy rossz neked: nincs, ami kimozdítsa őt a flegmájából. Reggel átlépi az iskola küszöbét, ridegen bólint a portásnak, esőben, hóban gondosan letisztogatja a cipőjét a lábtörlőben (száraz időben gondtalanul gyalogol át a szürke szőnyegen), fölcaplat a lépcsőkön: úgy számolja ki a másodperceket, hogy jelzőcsöngetésre az osztályterembe érjen. Mond egy középhangos „Szervusztok!”-ot, , megszabadul a kabátjától, a helyére ül. A lábához fekteti a hátizsákját, kiveszi belőle a szükséges taneszközöket, elrendez mindent a padján, és a becsöngetésig unottan lapozgatja a tankönyvet.
     Kitörhet bármilyen ribillió, lehet a lárma fülsiketítő, röpködhetnek a feje fölött uzsonnazacskók, kréták, tornacipők, akár még nikkel szamovár is, a szemöldökét se vonja össze, a szája sarkában se bujkál félmosoly.
     Felelések idején nem méricskéli a felelőt. Ha ő felel, faarccal, fahangon, a falat bámulva mondja, amit tud. A dolgozatait maga elé meredve körmöli. Amíg a tanár leadja az új anyagot, figyel és jegyzetel. Sose kérdez vissza. A szünetekben könyvvel a kezében sétálgat föl s alá. A tanítás végeztével összepakolja a holmiját, távozik. 
     A kívülállóról sosem tudod, irigyel-e téged vagy megvet. Sosem hiányzik, vagy csak rendkívüli esetekben. Mindennemű betegségből gyorsan kigyógyul: észre se veszed, ha néhány napra belázasodik, esetleg lábát töri. Amikor egyszer tényleg eltöri (megcsúszik a jeges járdán, amikor a hűvös szélben begombolja a kabátját), a járógipszét is olyan ügyesen leplezi, hogy senkinek föl se tűnik.
     A kívülállótól sohasem kérdez senki semmit, ahogyan ő se senkitől. Nem barátkozik vele senki, igaz, ő se keresi mások kegyeit: a kívülálló csak úgy van. Olyan, mint az osztályteremben a pad, a szék, a mennyezetről csüngő neonok, a karnisokról leszédülő függönyök: elvan, mint a befőtt. Tartozék.
     Egyébként mindenütt ott van. Minden délelőtt az iskolában, minden rendezvényen, minden ünnepségen, ha kell, hétköznapi ruhában, ha kell, ünneplőben. Még az osztálykirándulásokon is! Olyankor valahol elöl ül a vonaton, ha nem is az osztályfőnök, de a kísérőtanár közelében: többnyire olvas. Ha egyszer vennéd a fáradságot, és belegondolnál, nem értenéd, hogyan képes valaki ilyen irgalmatlanul sokat olvasni.
     Kosárlabdáztok a tornateremben, éppen ti támadtok, rohansz előre, fölnézel, látod, száll feléd a labda! Elkapod, lepattintod, csinálsz egy testcselt, fölnézel, és akkor látod, ott tornyosul fölötted a Telekesi az ából, és bevillan: őt úgyse tudod átdobni. Kétségbeesetten nézel körül, hogyan szabadulhatnál a legkevesebb szégyennel ebből a szorult helyzetből. 
     Hirtelen meglátod őt.
     Nahát! Hiszen a kívülálló szalad feléd keresztben az alapvonalon, klaffog a tornacipője, lobog a gatyaszára, és a trikója ugyanott és ugyanúgy van hónaljig átizzadva, mint a tiéd!
     Megáll az idő.
     Eddig nem is gondoltál rá, hogy ő is izzad. Ismerős szag csapja meg az orrodat: olyan, amilyet te is ki szoktál párologni 43–42-es állásnál, plusz belekeveredik valami fanyar illat a pálya széléről, mintha az Andriska Tündét lengené be hasonló, a papája vegyészkedik, ő kutyul a lányának parfümöt.
     Nahát, nahát!
     Ha földbe nem is, de parkettába gyökerezik a lábad valahol a palánk alatt: árnyékot vet rád a Töki, az ások centere, és az egyetlen valamirevaló lehetőséged, hogy odapasszold a labdát a hozzád legközelebbi csapattársadnak.
     Te döntesz.
     Telnek az évtizedek, a húszéves érettségi találkozón mind összegyűltök, csak a Fodor Tomi hiányzik, mert ő időközben meg talált halni, meg a Hollósy Misi, aki valahol a tengerentúlon él, elkallódott a címe. Meg nem jött el az az édes barna lány, akibe már a legelső szeptemberben fülig belezúgtál: az utóbbi időkben állítólag fölszedett néhány vacak kilót. (Téged nem zavarna.) Mindenki elmondja, kivel mi történt két évtized alatt. Esztek, isztok, megint isztok és megint és megint és megint, és akkor a kívülálló (időközben ő is fölszedett néhány kilót, ahogyan egyébként te is), odalép hozzád. Tudod a nevét, fölismernéd az utcán, bár soha egyetlen szót sem váltottatok.
     – Egyszer passzoltál nekem egy kosármeccsen – mondja.
     Hunyorítasz: nem emlékszel. De rendezed az arcvonásaidat, mintha mégis.
     – Emlékszem – mondod. – Szép támadás volt.
     – Szép, bizony – mondja ő.
     – És? – kérded te.
     – Hát… bedobtam! Ziccerben voltam – mondja ő.
     – És…? – kérdezed te, immár némi izgalommal a hangodban.
     – És? Hogyhogy és? – kérdez vissza. – Hát nyertünk! Avval a két ponttal nyertük meg az iskolai bajnokságot! A te zseniális passzodból, az én kosarammal!
     Csak állsz, mint Havalda Gyuszi Vereckei Andriséknál a tízéves érettségi találkozótokon, a bal kezedben sörös-, a jobban pálinkáspohár, és most fogod föl, hogy más szemszögből egészen más a világ.