A köszönésképtelen lény (X./38.)

     Megérkezik az iskolába (nem jókedvében teszi, hanem mert tanköteles). Átlépi a küszöböt, balra porta, ajtó mögött portás, de a k.k.l. nem néz se balra, se jobbra (szülői sóhaj: „Netán az utcán se néz körül, mielőtt lelép a járdáról? Jaj!”), még csak oda se biccent annak a megkövesült bútordarabnak (kamaszhang: „Jé, van a sulinak egyáltalán portása? Nahát!”) –, fejfedőjét végképp meg sem emelve éppen az aulán cammog át, amikor becsöngetnek.
     Más.
     Ücsörög az osztályteremben; ismét becsöngetnek. Belép a tanár,
 
     a többiek fölállnak, elhangzanak a kölcsönös üdvözlések, a hetes éppen jelenteni kezd, amikor a tanár halkan köhint. A diákok már rutinosan forgolódnak: ki dugja zsebre a kezét, ki foglalkozik egyébbel? Észreveszik azt az egyetlent… Aki kénytelen-kelletlen fölkászálódik, arcára értetlenség ül ki, mi szükség a hercehurcára. Amint a tanár bólint, hogy tudomásul vette a hiányzók rövidebb-hosszabb (minden relatív) listáját, a k.k.l. elsőnek huppan vissza a székre.
     Megint más.
     Andalog az iskolaépület főlépcsőjén, kihalt táj (mert a többiek órán vannak, kivéve őt), jön szembe egy tanár, aki éppen lyukasórájában cikázik osztálynaplótól dolgozatfüzetig, faliújságtól fölmosó vödörig. A k.k.l. vélhetően tanakodik magában, mit tegyen szorult helyzetében: egyelőre szúrós szemmel a lépcsőfokokat tanulmányozza, azok szerencsére változó formákat mutatnak. Hopp, amott egy elhullajtott papír zsebkendő virít! Meditál, fölvegye-e. Na, erre mégse vetemedik, de elhatározza, majd éppen akkor néz vissza, amikor a tanár mellé ér… Akkor ő kifelé fordul majd, hogy véletlenül se találkozzék a tekintetük. A tanár ráköszön, micsoda baromarc, még kiérdemelt pihenőidejében se hagyja békén a diákembert: hát nem veszi észre magát, hogy másnak is lehet magányigénye?
     És megint más.
     Halaszthatatlan intéznivalója akad egy tanárral vagy micsodával (avval, aki a tábla előtt hosszan szokott beszélni, szokta faggatni őket mindenféle fölösleges haszontalanságról, néha – ki tudja, mi célból – papírlapokat szokott az orruk elé dugni, ő mindenesetre üresen vissza is szokta neki adni), de állítólag – otthon fölhívták rá a figyelmét – közeleg az év vége, amivel együtt jár valami elszámolásféle, intézkedjék. Megáll a k.k.l. a tanári szoba ajtajában, bekiált egy vezetéknevet, hogy annak viselője bent van-e, mert beszéde volna vele. Az odabent lézengők
 
     aztán sürögni-forogni kezdenek, hogy szolgálatára lehessenek, ami így is van rendjén.
     És még mindig más.
     Kilép az iskolából, megáll a sarkon másodmagával, akad sürgős kitárgyalnivaló. Jó, hogy beszélnek, végtére is miért ne beszélnének, egyébként is nagy tett, ha manapság két diák szóba (mi több, élőszóba) elegyedik egymással, csakhogy amikor belemerülnének, lépteket hallanak, még a fejüket is odakapják, ejnye, hát nem egy tanár közeledik, a fenébe is: mitévők legyenek? Egyrészt lebuktak, hogy éppen ők, éppen beszélnek, másrészt meg, a francba: csak nem csípett el valamit, ami nem rá tartozik? A legbölcsebb a struccpolitika, mert amit nem lát az ember, az nincs! Homokba ugyan nem dughatják a fejüket, körülöttük minden csupa macskakő meg aszfalt, de diák és diák egymással farkasszemet nézhet: a léptek közelednek, néhány másodperc elteltével távolodnak. Megúszták.
     És még mindig egy kis más.
     Halad ugyanavval a másodmagával az iskolából elfelé azon a karcsú utcán, amely – mögüle nézve – enyhén balra ívelve emelkedik fölfelé, amikor fönt, a kanyarban ismerős alak bukkan elő, messziről kivehető arc, eltéveszthetetlen járással párosulva. Összenéz a diákpár, majd ugyanavval a lendülettel száznyolcvan fokot fordul, és kezdi szaporázni lépteit. Szinte szalad a k.k.l. és barátja (barátnője) vissza az iskolába, naná, még tizenkét óra se múlt, nincs osztály, amelyben két, de legalább egy óra előtt véget ér mostanság a tanítás, hiszen egy gimnazistának – alsó áron számítva – harminc-harmincöt óránál nincs kevesebbje hetente… Még szerencse, hogy a kerítés mellett húzódik egy lépcső, azon gyorsan el lehet inalni. Amikor a tanár a lépcső aljához ér, hiába néz utánuk, nem lát már senkit.
     Még egy kis extramás (a teljesség igénye nélkül).
     Andalog valahol a városban a k.k.l., kirakatokat bámul. Talán egyedül sincs: talán egy barátjával (barátnőjével) mendegél, amikor a szeme sarkából érzékeli, hogy ismerős arc, ismerős testalkat közeledik hozzá ismerős járással (az ilyesmit az ember sosem téveszti el). Végigfut a fején, hogy esetleg egyetlen másodpercre levehetné a tekintetét arról a rendkívül érdekes cégtábláról (házszámról, kapucsengőről, bármiről), amelyet éppen vizsgál, ám az idő vészesen múlik, jövő s menő között egyre csökken a távolság, valamit tenni kell. Addig
 
     amíg az élet túl nem haladja a problémát.
     Ráadásnak egy kis utolsó más, aztán mára hagyjuk abba.
     Begördül a busz az osztálykirándulásról. Szép, jó, szabad öt nap volt; onnét minősítve hosszú, hogy hány még szebb, még jobb, még szabadabb órát pazarolt rá az életéből, abból a szempontból viszont rövid, hogy már vége. Összepakolássza a motyóját az ülése mellől (a szemetet otthagyja, az ofő majd úgyis körbejár a nejlonzacskóival, a sofőr meg kitakarít), a csomagtartóból előbányássza a kofferját, fölmarkol mindent, és se szó, se beszéd, fölszívódik.