A lámpalázas diák (X./40.)

     Eleve a szék szélére ül. Kezét térdére szorítja, nyakát előre nyújtja, maga elé bambul, csücsörít, és jobbra-balra ringatja magát.
 
     Próbál nem emlékezni arra, hogy percekkel korábban még teljes tanácstalanságban ült a vécén: valóban csikar a hasa, vagy csak képzeli? Igyekszik megfeledkezni az előző nap vegetatív tüneteiről is, amikor egy falatot se volt képes lenyelni; tulajdonképpen nincs is semmi a gyomrában, ami zuboroghatna, legföljebb a mama főzte, reggeli kakaó.
     Eltelik néhány másodperc, mire fölpillant. Ismerős tanárarcokat vél fölfedezni, mintha bátorító mosolyok is érkeznének, aztán egy semleges kérdés szögeződik a mellének.
     – Hogy érzi magát?
     Na, ha ő most ezt fejthetné ki, nem egyebet… Pocsékul; hogyan másképp? Őt aztán hiába bátorítja bárki, hogy ez a nap ünnep: marhaság! Rémes, ahogy ott vigyorognak rá az asztal túlfeléről, neki meg… jaj, megint csikar a hasa, iszonyú.
     – Jól… vagyok – hallja a saját hangját, illetve nem a sajátját, hiszen az övé sokkal mélyebb, zengőbb, egyáltalán nem ilyen reszketeg… Ezer ördög és pokol, ő maga – aki önnön nevét is elfelejtette – képtelen megszólalni!
     Egyébként sincs semmi mondanivalója, a feneketlen semmiből meg egyetlen épkézláb mondatot se lehetséges összekalapálni. És ezek a papírlapok meg micsodák előtte? …A kihúzott tételek? Mi az, hogy tétel? Ezen a harmadik fecnin meg… Nahát, ilyen volna a saját kézírása? Mikor firkantotta ide ezeket a krikszkrakszokat…? Mi ez? …Vázlat? Tétel meg vázlat??? Ki innen, azonnal, el, mindegy hová, csak innen el!
     – Kíváncsian hallgatjuk. Nyelvtannal vagy irodalommal kezd? – A kérdés el se jut a tudatáig. A tudatát teljes egészében a hascsikarás tölti ki.
     És akkor valaki, egészen magas és halk hangon, szinte énekelve, mintha beszélni kezdene. Mintha irodalomról tartana kiselőadást, jó hallgatni a kerek mondatokat, még az a szörnyű, gyomortáji érzés is csillapul tőle. Kedves ettől az illetőtől, hogy átveszi a szót, nahát, a nyitott ablakon madárcsiripelés szűrődik be, milyen kellemes. Mindenki bólogat, mosolyog, jó itt, egészen jó, ebben a pillanatban az izzadságcsapok is elzáródnak a hóna alatt, viszont mintha dolgozni kezdenének a szájában a nyálmirigyek… Esetleg próbálkozhatna egy hátradőléssel, hozzá egy lábkinyújtással, széles mozdulatokkal gesztikulálhatna, viszont az idegbeteg dobolást a térdén abbahagyhatná, micsoda őrültség, ez érettségi vizsga, nem zenekari próba…!
 
     És ekkor… párhuzamosok találkoznak a véges végtelenben. Hiszen a hang, amelyet hallani vél, oly bensőséges… Mit bensőséges? A legeslegbensőbb… az övé! Hiszen ő beszél, ő, önmaga! Akaratától függetlenül beindult volna? Hogy Jókai? Hát persze! Magyar romantika? Naná! Ihaj-csuhaj, mennyire igazuk volt azoknak, akik megjósolták, hogy vizsgán még az is az eszébe jut a jelöltnek, amiről sejtelme sincs! Beszél! Beszél, beszél és beszél!
     Fog ez menni.
     Már emlékszik: éppen az imént mutatta be a történelmi-stílustörténeti hátteret, vázolta az eszmei-esztétikai környezetet, elhelyezte a szerzőt a kánonban, megemlítette az idevágó életrajzi adatokat, fölskiccelte, milyen helyet töltenek be az életműben a kulcsművek… Akkor most térjünk át a kérdezett művekre, konkrétan. Fél szemmel az órára sandít, nincs sok hátra, valahogy kigumizza az időt, aztán néhány gondolat még a nyelvtantételről, nosza, hamarosan túl lesz az egészen, este már buli a haverokkal.
     – Az arany ember rendben. És hogyan jelentkezik az említett probléma A kőszívű ember fiaiban?
     – A kőszívű ember fiai…? Azt nem tudom. Fogalmam sincs. Nem olvastam.
     – Nem olvasta…? – hüledezik a tanár, aki négy évig tanította. – A… filmföldolgozást se látta…? Órán se hallott róla? A tételt se dolgozta ki?
     – Én, kérem, az egész dologról nem tudok semmit.
     A tanár nagyot nyel.
     – Figyelmes gesztus öntől, hogy ezt éppen most, az érettségijén közli.
     A teremben csönd. Már bocsánat, de miért kellene neki itt, ültő helyében szégyenében elsüllyednie? Az írásbelije például meglepően jól sikerült. Hát nem azt mondta mindenki, hogy ez ünnep?
     A tanár nézi, kémleli a diák arcát, mi járhat most a fejében. Nehéz rejtvény, mert a tekintete elcsíphetetlen, hiszen lesütött szemmel bámulja az asztalcsücsköt. Gondolkozik a tanár, mi ez: pillanatnyi elmezavar? Vállvonogató céltalanság, önsorsrontó nemtörődömség, józan ésszel fölfoghatatlan gőg tünete? Mielőtt bejött a terembe, nagy dózis Lesza*om tablettát vett be, ami most fejti ki hatását?
     A tanár fölrobbanna a dühtől, mégis nyugalmat kényszerít magára. Miért esne kétségbe, amikor százszoros vigasz a tegnap, ezerszeresen reményteli a holnap? A többiek. A nem megszállott irodalmár, aki mégis lelkiismeretesen készült a tételekből, mert nem akar szégyenben maradni. A tétes, akinek el-elcsuklik a hangja az izgalomtól, de mindennek dacára végigmondja Berzsenyit. Aki hol a Halotti beszédből idéz, hol Babitstól. Akivel együtt próbálják megfejteni Örkényt. Akiben, lám, megmaradt egy évekkel korábban elejtett mondat. Akik valaha rémüldöztek Balassitól, Csokonaitól, de utólag megindokolják, miért. Akik a szemérmes Aranytól, a dühös Adytól, az édes Kosztolányitól tanultak szeretni. Akik, kifelé menet, az ajtóból még visszamosolyognak.
 
     Áll a tanár kollégái körében az eredményhirdetésen, figyeli egykori tanítványait, ahogyan bal kezükkel átveszik az érettségi bizonyítványt, a jobbal megszorítják az elnök kezét. Aztán bogarásszák a jegyeiket, latolgatják az esélyeiket. Mindenki átment. Minden negyedik dicsérettel.
     A tanár elégedett lehetne. Mégis, milyen mesterség az övé: nem a rengetegnek örül, hanem az egyetlenegy fáj.