A lelkiismeretes tanár (X./3.)

     A lelkiismeretes tanár a lelkiismeretéről ismerszik meg. Ezért nincsen soha egyedül, merthogy mindig ketten vannak: egyrészt ő, másrészt a lelkiismerete. Ebből a kettősségből adódik a lelkiismeretes tanár állandó tudathasadása.
     Nem így indultak a dolgok. Valaha azt gondolta, beviszi az ő kevéske tudását, némi élettapasztalatát az iskolába, mindezt megfejeli jó szándékkal, és ebből a kutyulékból csak kikerekedik valami. Bekopogott hát a diákok ajtaján, benyitott, bement, és elmondta, hogy ő két téren tudna segíteni, ami tulajdonképpen egy, amiből ugyancsak kettő ered: irányokat tudna mutatni, merre lehet haladni, továbbá tükröt tartani, hátha valaki belenéz, vagyis végső soron abban segítene, hogy tanítványai gondolkodjanak, amihez a részképességek fejlesztése mellé közönséges munkát érdemes befektetni.
     Mire végigbeszélte ezt a mintegy huszonhárom másodpercet, a diákok többsége a padra borulva szunyókált. A diákok ugyanis mindent unnak, ami nem szórakoztatja őket.
     De a lelkiismeretes tanár (akinek ekkor még nem támadt föl a lelkiismerete, merthogy mi célból is) nem zavartatta túlságosan magát, hiszen időben fölkészítették, mire számítson. Mondták neki a tapasztalt tanárok (egyszer később majd róluk is – a szerk. megj.), hogy a diákok – tisztelet a kivételnek – nem tanulnak, nem olvasnak, és mivel alulmotiváltnak ítélik önmagukat, lehetőleg nem csinálnak semmit, viszont állandóan izegnek-mozognak a székükön, és nem csupán a padszomszédjukkal fecsegnek folyton fennhangon, hanem az osztályterem túlsó végében ülőkkel is.
     A lelkiismeretes tanár (akinek még ekkor sem támadt föl a lelkiismerete, merthogy, ugye, minek) azt gondolta, hogy a tapasztalt tanárok valójában csak agyongyötörtek, csak velejükig kifacsartak, netán kiégettek, azért beszélnek így, viszont olyan helyzet nem létezik, hogy az ő tárgyának gyönyörűségei ne keltsék föl a diákok érdeklődését.
 
     Ó, mennyi mindent cipelt be otthonról az iskolába a lelkiismeretes tanár (akinek ekkor még mindig nem támadt föl a lelkiismerete, ami továbbra sem szükségeltetett)! Behordta mindazokat a könyveket, amelyeket előző nap, amikor odahaza a másnapi óráira készült, levett a polcról. Szemléltető tárgyakkal egyensúlyozott, amelyeket hajnalba nyúlóan készített saját kezűleg. Még az utcán is szedett össze ezt-azt, amit meglátott, miközben a lépteit szaporázva az iskolába igyekezett, hogy mielőbb megtalálhassák azok a tanítványok, akik halaszthatatlan ügyben éppen keresik.
     – Milyen ravasz engedély szükségeltetik ahhoz, hogy szorgalmi időszakban néhány nap lélegzethez jussak, drága tanár úr?
     – Hol van konnektor, édes jó tanár úr, hogy föltölthessem az új mobilomat?
     – Intézze el már el nekem az aranyos tanár úr, hogy átmehessek abból a csoportból, ahol kellemetlenül érzem magam, egy másikba, ahol majd kellemdúsan…
     Ekkoriban veszi észre magán az első tüneteket a lelkiismeretes tanár (akinek még mindig nem támad föl a lelkiismerete, hiszen mi értelme is lenne): mintha megmozdulna benne valami…! Valami, ami csupa-csupa pirinyó kérdőjelből áll, amelyek előbb-utóbb komplex kétellyé olvadnak össze, hogy ugyanis valamit elhibázott-e. Egy őszi délután, amikor alkonyodni kezd, nem is száll föl megszokott villamosára, hanem – arra hivatkozva, hogy jót tesz a friss levegő – mellékutcákon bolyong, és miközben bolyong, azon tűnődik, nem csinál-e valamit rosszul. Túl nagy szabadságot ad a diákoknak? Túl sok idejüket veszi igénybe a gondolkodás? Túl kiábrándító képet mutat a tükör, amelyet eléjük tart?
     És ahogy mendegél, és az ismeretlen környéken oly távol keveredik a villamostól, hogy legföljebb csak helyközi buszra szállhatna, ha járna arrafelé egyáltalán, arra gondol: lehet, hogy… hibát hibára halmoz? Aztán arra: esetleg… minden jel dacára… mégsem?
     Amikor fölteszi magának ezt a kérdést, nos, az az emelkedett pillanat a lelkiismeret születésének pillanata. Furcsa érzés: eleinte enyhe émelygéshez hasonlít – meg is retten a lelkiismeretes tanár, nehogy távol, idegenben csikorduljon meg a hasa –, de a fájdalom fokozatosan görcsössé válik. Annyira lüktet, hogy meg kell állnia a nyílt utcán (szerencséjére emberfia nem jár arra), a kezét a köldökére szorítja, összegörnyed, levegő után kapkod: villanásnyi időre mintha az eszméletét is elvesztené.
 
     – Na? – kérdezi tőle valaki. A lelkiismeretes tanár (ő még nem tudja, hogy immáron az) körülnéz, de sehol senki.
     – Vagyis? – szólal meg újra a hang. Óvatosan, mintha sötét sikátorból tapogatózna kifelé, elindul a lelkiismeretes tanár (ő még mindig nem, de mi már egy ideje tudjuk, hogy az), amerre halvány fény pislákol. Egyre inkább erősödik a város moraja, egyre inkább elnyomja azt a hangot, amely állandóan a zakatol a fülébe…
     – Nos?
     …aztán talál valami közlekedési eszközt, ismerős városrészekbe jut, végül haza.
     Már fekszik az ágyban, már-már elnyomná az álom, amikor megint a hang.
     – Tarts ki. Csináld végig.
     Másnap bemegy az iskolába. Nincs egyedül.