A meghasonlott szülő (X./31.)

     Tanár Úr, drága! Kihez fordulna a magamfajta ember teljes tanácstalanságában legalázatosabb bizalmával, ha nem önhöz?
     Másfél-két évtizede – fene emlékszik pontosan – életem párjával háltam, s nászunkból gyermek fogant. Nőtt, növekedett a kisded, amikor pedig a hatóság fölszólított, hogy teljesítsük állampolgári kötelességünket, adtuk mi bölcsődébe, óvodába, némelyikbe ideig-óráig be is fogadták. Amikor elérte a megfelelő életkort, amit napra pontosan kiszámolt nekünk a biztos úr, aki el is kísért minket személyesen a küszöbig, beírattuk a körzetileg illetékes iskolába. E pillanattól teljes bizalmunkkal a közoktatás gondjaira bíztuk gyermekünknek úgy oktatását, mint neveltetését, mert mi magunk többnyire az egymással hálással és újszülött gyermekeink táplálásával foglalatoskodtunk, miképpen etettük, itattuk, mi több, ruháztuk őt is. Azt reméltük, abban a tőlünk fertályóra járásra magasodó épületben, ameddig hátulgombolós korában is el-elcsatangolt már egyedül, megtanítják írni, olvasni, számolni, részesítik mindnyájunk büszkeségére az általános műveltség áldásaiban, miközben pallérozzák jellemét, hogy többre vigye atyjánál, anyjánál, bár a népnyelv azt tartja, csak az anya biztos.
     És most, amikor elsőszülött gyermekünk a felnőttkor küszöbére érkezik, hamarosan elhagyja a közoktatás kereteit, és kilép a nagybetűs életbe, ahol jelen pillanatban köpködjük a szotyolahéjat mi is, elgondolkozván azon, milyen utódot hoztunk erre a világra, meghökkenve méricskéljük e vadidegent, akinek jog szerint mi volnánk a gondviselői, ahogyan ezt sokszor fölemlegette nekünk az áldott emlékezetű biztos úr, aki időközben életét vesztette egy utcai rablótámadásban.
 
     A mi gyermekünk, drágaságos tanár úr, valljunk színt őszintén, az elmúlt esztendőkben mintha érezhetően elbutult volna. Nekünk legalább megvan a magunkhoz való eszünk, de a gyerek hozzánk képest kifejezetten ostoba, már megbocsásson a méltóságos tanár úr, hogy szülő ilyesmit nyilatkozik önnön gyermekéről. Mégiscsak fáj nekünk, mert nem azért járattuk iskolába, hogy amikor mondjuk neki, fújja ki az orrát, kiderüljön, hogy nem hord magánál zsebkendőt, ráadásul azt se tudja, az mi fán terem.
     Mindenféle letolt nadrágban jár, csüng rajta a hózentróger, amit vettünk neki, hogy legyen, ami magasba emeli, ha csügged, de csüng egyébként is mindene. Hajtincsei a homlokába, orrpirszingje a szájába, alsó ajka lefelé fittyed: szembesülnünk kell avval a ténnyel, hogy a gyerek kritikai érzéke egyenlő a nullával, pedig az embernek muszáj megkülönböztetnie a hasznost a haszontalantól, különben elvérzik az életért folytatott harcban, ahogy azt a néhai biztos úr gyakorta megjegyezte volt.
     Magának, mint tanárnak véleménye szerint tehet-e az iskola arról, hogy a mi gyerekünknek nincsen semmiféle értékrendje, túl a számítógépen és a telefonon, amely tárgyakat – ennek természetesen tudatában vagyunk – mi szereztünk be neki megbízható forrásból? Kinek kellett volna azt az értékrendet kezébe nyomni, he? Mi vettünk volna, akár kilószámra, ha valaki megmondta volna, melyik piacon árusítják! Kérdeztem a smasszerokat is, amikor rövid időkre megpihentem az életért folytatott állandó harc közepette, de értékrendet ők se tudtak szerezni, még a legtitkosabb forrásokból se.
     Azt vesszük észre szabadlábon, hogy a gyerek totálisan felelőtlen. Néha próbatétel elé állítjuk: azt mondjuk neki, hogy találkozzunk háromnegyed tizenkettőkor a műhely előtt – bár kijelzi a pontos időt a telefonja, de a biztonság kedvéért szíjazunk karórát a csuklójára –, aztán amikor mi ott állunk szélben, esőben a szabad ég alatt harminc perce, és ő negyed egykor megérkezik, még ő sértődik meg. Hogy mit kötözködünk állandóan, amikor ezek az órák összevissza mutatják az időt, ráadásul amúgy se sietős senkinek sehová! Amely szavakban egyébként sok igazság rejlik.
     Könnyelmű a gyerek, tanárkám, annyira könnyedén veszi az életet, hogy az már nekünk nehéz. A zsebpénze kifolyik ujjai közül, pedig az osztálykirándulásra mi rendre befizetjük a tízezreseket, de amikor osztályfényképre neki kéne előbogarászni a százasokat, addigra azok kicsorognak a zsebéből, pedig mi nyugodt szívvel bízzuk gondjaira kilószám a fémpénzt is.
     Bármire próbáljuk egyébként is fölhívni a figyelmét, mindig az a bamba képe neki, amivel bámul bele a nagy semmibe! Amint hazaér, leül a tévé elé, aztán amikor hálni térünk, még mindig ott ül ugyanabban a testtartásban, ugyanavval az arckifejezéssel.
 
     Kezdünk megvilágosodni, hogy a mi gyerekünk abszolúte motiválatlan, mert nincsen neki semmiféle célja ebben a harci életben. Amikor arról beszélünk vele, tanuljon tovább, kinyilatkozza, hogy ő, ha egyszer kiszabadul az iskolapadból, többé oda vissza nem ül. Amikor megkérdezzük tőle, hogy mihez kezd a nyolc elemijével, vállat von, kimegy a konyhába, de visszajön, hogy miért kell neki olyan szállodában laknia, ahol mindig üres a hűtőszekrény.
     A mi gyerekünknek te meg a haverjaid nem nyújtottatok semmiféle perspektívát! Nem arról volt szó, hogy amikor mi, szülei, vallatóra fogjuk, miért nem járja ki legalább az autószétszerelő iskolát, mert nekünk a segélyből már nem futja, hogy betömjünk ennyi éhes szájat, csak elnézzen a fejünk fölött!
     Ne merészelj többé zaklatni minket, mert megbánod, te krétakoptató!