A megszeretett diák (X./33.)

     Kezdetben egy a sokból: tanítási időben folyamatosan tesz-vesz, sürög-forog, nyüzsög és ügyködik, olykor mély beszélgetésbe merül padszomszédjával, máskor váratlan mondandóját hangos bekiabálással teszi közkinccsé. Mint a többi tizennégy éves. De amikor titokzatos mérőműszere jelzi, hogy a tanárnak fogy a türelme, magától csillapul. Közepes szorgalom, közepes magatartás: annyi energiát fektet kötelező iskolai jelenlétbe, kötelező iskolai tevékenységbe, amennyiből megél. Egyébbel nem törődik, pontosabban éppenséggel egyebekkel törődik: mindennel, amit az iskola a kapukon kívülre kényszerít.
     A tanár is csak annyit törődik vele, amennyit muszáj. A pedagógiai energiák más irányokba összpontosulnak: a rossz gyerekre, aki minden törődést magának zsarol ki, meg a jóra, aki inkább ad, mintsem kérjen.
     A világ mindevvel együtt kerek. Hetek, hónapok telnek-múlnak nyomtalanul, néha-néha valamicske nyomot mégis hagyva maguk után. Gyakran kéket-zöldet, ritkán rózsaszínt. Évekből tán kettő is lepereg: időközben az egyik azért lesz szemüveges, mert egyre befelébb néz, a másik meg, mert egyre kifelébb. Pluszok, mínuszok.
     Egy közönséges délelőttön a diák, a második és a harmadik emelet között lebegve, megállítja a tanárt. Miért jönnének zavarba? Tanítja őt a tanár, találkoznak naponta. Hallja, mondja a diák, tördelőt keresnek az iskolaújsághoz, kiöregedett a régi. Megkérdi, beszállhatna-e. Foglalkozott-e már ilyesmivel, kérdezi a tanár. Soha, von vállat a diák. Hát ebben az esetben miért is ne, von ugyancsak vállat a tanár. Keresse meg a tanárnőt – a lapszámok születését ketten kísérik figyelemmel –, jelentkezzen be nála is, aztán mindenki ellebeg, mert földre rántja őket a becsöngetés. A tanár megretten, hogy többé senki, semmi nem rántja őt se föl, se le.
     Napok múltán kinyilváníttatik a szerkesztőségi értekezlet időpontja: a diák percekkel korábban ott toporog. Tervek, terjedelmek, vállalások, határidők. A diákról kiderül, valóban nem ért semmihez, de mintha szépérzéke, arányérzéke, mindenféle érzéke volna.
     Munka közben – úgy nevezik: babrálás, később: bíbelődés – beszélgetnek, kiderül, mindenkinek van, volt anyja és apja, testvérnevek szállnak föntebb, lentebb. Egy lány egy párhuzamos osztályban: félrenéz, akinek nem tűnik föl. Az első közös lapszám persze az utolsó pillanatban készül el, ők utólag számolják a hibákat, bár remélik, hogy az olvasók szeme átsiklik rajtuk, igaz, nem is fogy úgy az újság, amennyire szerintük kiérdemelné. De a nyomdafesték illata hetekig nem szellőzik ki az épületből.
     Az iskolában a könyvtár az otthonuk: télen hidegben, nyáron melegben, kora reggeltől késő délutánig ott a tanárnő. Hozzá bármikor be lehet térni, akár lyukasórán, akár ha csak el akarnak lógni egy előre bejelentett dolgozatot a megfutamodók: a tanár is ott sertepertél lyukasórán meg dolgozatjavítás ürügyén, tanítás előtt, tanítás után. Rengeteg tea csurog le hármójuk torkán; már félszavakból értik egymást. Sokáig súgnak-búgnak, végül hazamennek, aztán levélben folytatják.
     A diák bejáratos a tanárnő és a tanár közös osztályába: egy évvel jár fölöttük. Ha csinálnak valamit a díszteremben, a diákot kérik meg, segítsen, hogy mindenki mindent halljon, de senki semmit, ami nem tartozik idegen fülekre. A diák a színfalak mögött ül, amíg a függöny elé tapsolják az osztályt meg a tanárnőt meg a tanárt.
     Egyszer az osztály, szigorúan hát mögött, csepüli az osztályfőnököket meg mindent, amit tesznek. A diák véletlenül meghallja. Később egy elfogulatlan szem- és fültanú visszamondja a történteket, és a tanárnő meg a tanár azt érzi, végre nincsenek annyira egyedül.
     A diák tizenegyedikes, amikor a tanárnő és a tanár elviszi hozzájuk az osztályt. Anya teát főz, és aki kér, apától kap még pótteát. Időközben egy kishúg is jelentkezik a suliba. Protekció nélkül fölveszik.
     A második közös lapszám egészen egységes, a harmadik kifejezetten eredeti. Aztán lezárul egy korszak, és kezdődik egy új, mert a negyedik fekete-fehérből hirtelen kiszínesedik: jön egy zöld, aztán egy barna, aztán egy aranyszínű. Négy, öt, hat.
     Sose próbálják megfogalmazni, kinek ki kicsodája. A diák Tanárnőnek és Tanár úrnak szólítja a tanárnőt és a tanárt, a tanárnő és a tanár meg Diáknak a diákot. A világ úgy rendezett egész, ahogy van. A diák tizenkettedikes. A szalagavató bálon kimosolyog a keringőből. Novembert, decembert, januárt végiglatolgatják, hová kéne jelentkezni februárban. De: elmélet vagy gyakorlat? És: kell-e egyáltalán versenyezni? Mi lesz avval, aki nagy lesz? Ki egyáltalán nagy?
     Napnál világosabb, hogy hetedik közös szám nincs. Tavaszi szám készül, csakhogy a diák érettségizik: nincs idő. Búcsúzkodni sincs idő. Utódot betanítani se. Semmire sincs idő.
     Ballagás.
     Azt csak a diák tudja, hogyan telt annak a furcsa-furcsa napnak a délutánja, estéje, éjszakája. Hajnali fél három, amikor odaül a számítógépéhez.
     „Drága Tanárnő és Tanár Úr! Szeretnék köszönetet mondani mindazért, amit értem tettek az elmúlt években. Ahogy azt a Tanár Úr az utolsó óránkon mondta, olyanok voltak nekem, mint az iskolai szüleim. Köszönöm a rengeteg elismerést, amit kaptam, és hogy segítettek rátalálni az utamra. Remélem, nem tolakodó barátomnak nevezni úgy a Tanárnőt, mint a Tanár Urat! És ha esetleg bármiben segítségükre lehetek bármikor a későbbiekben, csak egy szavukba kerül.”
     Végül a Tárgyhoz odaírja, hogy „éveim margójára”, aztán ráklikkel a Küldés ikonra. Amikor a levél a címzettekhez ér, a tanárnő már, a tanár még alszik.