A mocskos szájú diák (X./17.)

     – Segítség! – kiált a többi diák.
     Mert alig kezdődik az óra, egy társuk máris hangosan fölsóhajt:
     – (Nemi cselekedetre buzdító kifejezés), már megint!
     Végződik az óra, és ugyanaz a társuk megint hangosan fölsóhajt:
     – Végre, (nemi cselekedetre buzdító kifejezés)!
     A tanár nem lepődik meg semmin. Alkalmazott hajdanán egy jogi szempontból kritizálható módszert, miszerint az, aki nyomdafestéket nem tűrő szót, kifejezést tesz közkinccsé a nyilvánosság színe előtt, automatikusan egy elégtelen osztályzat tulajdonosává avanzsál magyar nyelvből. Csakhogy az idő előrehaladtával, néhányak esetében, kevésnek bizonyult a hely úgy az ellenőrzőben, mint a naplóban. 
 
    A mocskos szájú diák kifejezetten sportot űz belőle, hogy ő mennyire vagány. A meghökkentés vezérli, a kizökkentés, a polgárpukkasztás meg a botránykeltés! A szülei csak pironkodnak, a nagyszülei a fejüket csóválják, a dédszülei viszont nemes egyszerűséggel szörnyülködnek:
     – Ez a gyerek úgy beszél, mint a kocsis!
     – Miért éppen a kocsis? – Nos, éppen közeledik Péen, aki beleásta magát a témába (és az ezmegazin.hu szájton 2012. augusztus 13-án már tett is közzé evvel kapcsolatban néhány gondolatot).
     – Valaha társadalmi rétegekhez, netán körülhatárolható szakmákhoz kötődött a káromkodás – avat be a rejtelmekbe. – Manapság inkább életkorhoz és nemhez. Serdülő fiúk többet káromkodnak, mint idős nők.
     – És a feministák? Akik kivívták a jogaikat e téren is? – kérdezzük mi, akiknek eszünkbe jut a babaarcú Erel, amikor – kifejezendő elégedetlenségét, hogy a helyére kéne ülnie, és nem a radiátorra, legfőképp, mert az nagy eséllyel leszakad alatta meg úgy egyáltalán – a maga módján elkanyarította.
     – Persze – legyint a szakértő –, a trágárság terjedésében nyilvánvalóan közrejátszik, hogy a cifra beszédet egykoron tiltották, mi több, büntették. Hogy sokáig tabunak számított, ha valaki a szexualitásról, az anyagcsere-folyamatokról olyan nyíltsággal, olyan megvilágításban beszélt, mint manapság.
     Bizony, ott a szerelemittas Enel, akinek mintha minden gondolata a nemi élet körül forogna, annyira sűrűn emlegeti különböző összefüggésekben annak legnélkülözhetetlenebb szerveit! A mocskos szájú diák beszédében egyébként is rendkívül kevés szó variálódik. A szakértő azt állítja, mire egy gyerek eléri az iskolás kort, már ismeri a legfontosabb harminc-negyven trágár szót.
     – Ismeri, ismeri… Az csak passzív tudás. De miért aktivizálja? – érdeklődünk. Ki ne emlékezne, aki szem- és fültanúja volt, a feledhetetlen estére, amikor a gyermekded Gyéi elvesztette uralmát önmaga fölött, és bizonyos híg halmazállapotokról alkotott kritikátlan véleményét a lehető legközérthetőbben közölte legszűkebb környezetével? A folyamat megállíthatatlannak tűnik.
     – A gyerek káromkodása egyrészt a lázadás, másrészt a korcsoporthoz tartozás kifejezése! Amikor fölhívja magára a figyelmet – vélhetően mással nem képes –, avval már eléri a célját… Miközben a káromkodók legtöbbje egyébként úgy emleget bizonyos szavakat, kifejezéseket, hogy az eredeti jelentésükkel sincs tisztában. Sokszor használják például a gyerekek egymás anyjának a minősítését, miközben fogalmuk sincs, ki valójában a testét áruba bocsátó nő. Sokan a férfiak nemi váladékát megnevező szavak jelentésének tisztázásakor is megdöbbennek.
     – Mit tehetünk? – faggatjuk tovább a szakértőt, elvégre különös, hogy a galamblelkű Kábé a nélkül minősít szívásnak nehéz helyzeteket, hogy végiggondolná, mely valós cselekvés lappang a szó mögött.
     – Azon túl, hogy igyekszünk higgadtan kezelni a problémát, kérdezzük meg, ismeri-e az általa használt szavak jelentését.
     – És ha tudja, mi mit jelent?
     – Akkor jön a személyes példamutatás. Senki ne várja el a gyerektől, hogy ő ne beszéljen rondán a nagymama, a szomszéd néni és tanár előtt, ha a szülő sem képes a gyerek előtt megválogatni a szókincsét.
     Disztingválni? Amikor például a szülő, egyre növekvő elégedetlenséggel hallgatva fogadóórán a problémajegyzéket, amely föllistázódott a leszármazottja viselt dolgairól, adott ponton fölcsattan:
     – Na, most hazamegyek, és úgy szét(nemi cselekedetre utaló ige ragozott formában) annak a (ősi foglalkozást jelentő melléknév, főnév, határozói igenév) kölyöknek a (nemi szervet, másutt hátsó fertályt fedő főnév tárgyesetben), hogy össze(vegetációs folyamat végtermékének eltávolítását leíró ige egyes szám harmadik személyben) magát!
     – A személyes példamutatás varázsszer volna?
     – Nehéz, nagyon nehéz a gyereket leszoktatni arról, hogy káromkodjék… De építhetünk arra, hogy képes mindig újabb és újabb, „helyettesítő” szavakat beépíteni a nyelvébe. A diák megtanítható vicces szófordulatokra, amelyekre mások nem számítanak. Szokjon rá, hogy a bevált indulatszavak, durva szófordulatok helyett inkább mondja azt, hogy „bakfitty”! Váltson ki derültséget avval, hogy „a teremburáját”!
     Ó, meganyelvújító Vörösmarty Mihály, gigaszókincsű Arany János, terrastiliszta Kosztolányi Dezső! Halljátok, amikor a kettősnyelvű Idé átszól egyik padból a másikba a több nyelven beszélő Bébének? Olvassátok, amikor a visszahúzódó Eszer kommentet fűz a fészbukon egy megjegyzéshez? Látjátok, amikor a csupaszív Eská hegyi kerékpározás közben hatalmasat esik, és az úrifiú Téká, miközben mozgóképre veszi az egészet, a kamera mögött rémületében fölkiált?
     Lemegy a nap, fölkel, újra lemegy.
     – Segítség! – hallatszik kiáltozás a titkok kapujából.
     Idekünn szívbe markol a sötétség.