A nagyon rendes/nagyon nem rendes diák (X./50.)

     Az egyik nem létezik a másik nélkül (és fordítva), tehát párban léteznek, mint az ikrek. Egyre inkább olybá tűnnek a dolgok, hogy minden csak valamihez viszonyítottságában létezik, önmagában semmi sincs. (De, sajnos, nem minden tanár filozófus.)
     Levelet küld az egyik.
     „Tisztelt Tanár úr! Remélem jól telt a nyara. Bocsásson meg, ha esetleg megzavarom, de lenne néhány kérdésem. 1. Mit vigyünk első nap az iskolába? Kell esetleg jegyzetelni, írni valamit? 2. Meg tudná mondani, milyen lesz az órarendünk, főként, hogy milyen tantárgyaink lesznek? Mert úgy vásárolunk akkor füzetet. Köszönöm!”
     Ugyanakkor küld levelet a másik.
     „Tisztelt Tanár Úr! A mai pótvizsgán nem jelenek meg, ugyanis anyukámmal arra jutottunk, hogy az elmúlt évet nagyon elrontottam, és újra fogom járni. Azt még nem tudjuk, hogy ebben az iskolában vagy egy másikban, de hamarosan az is kiderül. Minden segítséget nagyon szépen köszönök, amit eddig kaptam, üdvözlettel!”
     
     Nem mintha ezt a konkrét tanítványát jobban szeretné, mint a többit (általában egyformán szeret mindenkit, akinek örömét-bánatát – bizonyos mértékig – rá is bízták).
 
     Ezt a tanítványát se szereti ugyanis kevésbé. Történik, ami történik, aki egyszer tanítvány volt, tanítvány marad egy életen át.
     Vele mindig rendesen viselkedett egyik is, másik is.
     Az első levél postafordultával – és még napokig – válasz nélkül marad, mert a tanár információhiányban szenved. Hogy jegyzetelni kell, az bizonyos, az órarend meg ugyan szinte százszázalékosan kész – nevezzük kilencvenkilencnek –, ám a hajszálnyi bizonytalansági tényező miatt a nyilvánosságra hozatallal még vár (vár e sorok írása közben is).
     A második levélre sem születik napokig válasz (és aztán se). Hogy miért? Átbukdácsolni tárgyak sokaságából, végül egyből javítóvizsgára kényszerülni: ilyesmi megtörténik. Baj, de mégse baj. Viszont kész helyzet elé állítani a tanárt, az osztályfőnököt: na, ez baj.
     A tanár három együtt töltött év alatt arra nevelte tanítványait, hogy a problémák ki- és megbeszélendőek, a megoldási lehetőségek konzultatívak, és az emberek kölcsönösen kímélik egymást olyan helyzetektől, amelyekből nincsenek se vissza-, se kiutak.
     Tisztességes: élni. Tisztességtelen: öngyilkosnak lenni.
     Néha az ember összetéveszti a dolgokat. Ember a tanár is. Ráadásul a problémákkal végső soron egyedül birkózik, továbbá minden egyes tanár állandóan problémákkal küzd, ez a tanárság leglényege. És nincs két egyforma probléma, amelynek megoldására a recept a recepttárban, csak elő kell húzni. Probléma például az is, hogy kihirdesse-e a nem végleges órarendet, de probléma az is, hogy kihagyták egy olyan döntésből, amelynek a következményei sokakat érintenek. Őt is, de még mennyire.
     Mikor rendes az ember? Ha figyelembe veszi a másikat, még ha tanár is az illető.
     Megvan! Akkor rendes tehát a diák, ha emberszámba veszi a tanárt, és akkor nem, ha nem!
     Továbbá mint minden ember, a tanár is önző, ha önzésnek tekintjük azt, hogy az ő sikere a diákjai sikere. (És ennek megfelelően az ő kudarca a diákjai kudarca.)
     Tehát?
     Az első levélre, amint véglegesítődik az órarend, válaszol. Csak lesz alkalom, amikor lehet füzetet vásárolni (jegyzetpapír meg hátha gyűlt odahaza).
     A második levélre nem fog. Egyrészt nincs mit, a maradék témákról meg személyesen kellene beszélni, márpedig a személyes találkozás elkerülhetetlen; ha továbbra is ebbe az iskolába jár a diák, azért, ha másikba megy, akkor meg azért.
     Mi lesz, mi lesz?
     A nagyon rendes diák előbb-utóbb információhoz jut, és problémái maguktól megoldódnak, mert igazán nem is problémák.
     A nagyon nem rendes diák – anyukájával – előbb-utóbb újabb döntést hoz, ám a problémái megoldását evvel csak tovább odázza.
     Mi lesz még?
     Bármi lehet. Akár elzüllhet a nagyon rendes diák, ahogyan összerendezheti magát a nagyon nem rendes diák is. A tanár fejében meg akaratlanul is elraktározódik, hogyan állt a dolgokhoz az egyik, a másik esetében meg vagy túlteszi magát a történteken, vagy nem. Tulajdonságfüggő. A további kérdéseket, mint sok más esetben, az idő válaszolja meg.
     Milyen különös, hogy a tanár – a lehetséges emberi tettek valamelyes ismeretében vagy a nagy számok törvénye alapján – homályosan sejti, merre vezetnek utak, sorsok. De a tanár mégse jós, és bizonytalan jóslatokkal kifejezetten tilos szórakoztatni az olvasóközönséget.
     Aztán másfél nappal tanévkezdés előtt, szombat délután megint levelet kap: egy diáktól, aki az előző tanév végén elköszönt tőle, mert családi okokból más iskolába megy.
     „Tisztelt Tanár Úr! Ha lehetne, akkor most se gondolnék az iskolára, mivel egyre jobban félek az új környezettől és az új emberektől. Sajnálom, hogy a nyaramnak vége, mivel néha persze rám jött a hisztiroham, de összességében nagyon jó volt, sok új barátom lett, és persze a régiekkel is találkoztam. Sokszor nyugtattak, hogy az új hely nem lesz rossz, de attól még tartok minden újtól… Holnap reggel nyolckor indulunk beköltözni, kettőkor már az évnyitó lesz. Az iskola házirendje pedig nekem nagyon szigorú sajnos, de azért a kijátszása menni fog… Szerencsére még nem ismernek ilyen szinten ott. Jó tanévkezdést!”
     A világ egyensúlya helyrebillen.