A nehéz eset, a moralizáló tanár meg a többiek (X./32.)

     A diák már nyolcadikos, de még mindig nem bír egy helyben ülni, óra alatt fecseg, szélsőséges esetben bekiabál, tanulni ellenben nem tanul az égadta világon semmit. Nehéz eset. Ha legvégső eszközként a tanár avval fenyegeti, hogy behívatja a szüleit, vállat von:
     – Nyugodtan. Fater úgyse jön be.
     Tehát csonka családban él szegény, sajnálja meg a tanár diákját, de az apa mindettől függetlenül tényleg nem jön be. A gyereknek végül valahogy összebarkácsolódik a kötelező nyolc elemi, és mert tizennyolc, újabban tizenhat éves koráig tanköteles, egy fejkvótában gondolkodó igazgató jóindulatából gimnazistává avanzsál.
     Kilencedikben se változik semmi, hacsak az nem, hogy kiderül, volna agya, ha használná. A tanárnak törődnie kéne a konkrét diákkal, ahogyan egyébként harminc, ugyancsak konkrét osztálytársával is külön-külön, meg abban a további hat-nyolc osztályban, ahol hétről hétre több alkalommal is megfordul, mind-mind a harminc-harminc egészen-egészen konkrét diákkal. A tanár? Reggeltől délutánig nem iszik, nem pisil, mert azokban a szünetekben, amikor nincs se villámértekezlete, se sürgős megbeszélnivalója kollégákkal, de éppen kellékeit sem kell összerendeznie a következő órájához, hát valamely diákját hallgatja. A tanár órarendjébe a negyvenöt percek közé magánbeszélgetések jegyeződnek elő, hol csak úgy a folyosón, hol az iskola valamely meghitt szögletében, ahol nincs tanúja kicsorduló könnyeknek.
 


A könnyek persze gyorsan fölszáradnak. 

     A nehéz eset neve egyszer nevelési értekezleten hangzik el. A tantestületben fölerősödnek azok a hangok, amelyek szerint meg kéne válni a név viselőjétől: a tanároknak megkeseríti az életét, ráadásul rossz hatással van a többiekre, végül, de nem utolsósorban rossz hírét kelti az iskolának. Ketten megvédik.
     – Ha mi is elengedjük a kezét, rajtunk kívül többé nem fogja senki.
     A diák tehát marad, és továbbra se tanul, viszont ficánkol, fecseg, bekiabál és a többi. Imitt megél az agyából, amott túlél tanárai kegyelméből, akik abban reménykednek, hátha egyszer benő a feje lágya.
     Elmúlik a tízedik, el a tizenegyedik. A diák tényleg nem csinál semmi érdemlegest, olyannyira semmit, hogy egyre gyakrabban marad távol az iskolától. Már osztálytársai se védik betyárbecsületből, viszont néhányan kifejezetten így vélekednek:
     – Ha neki lehet, akkor nekem is!
     Valamit tenni kell. Tizenkettedikben teljességgel kitűnik a látómezőből. Az egyik tanár kérdi a másikat:
     – És most?
     Mire a másik:
     –Megoldjuk.
     Végül nem hivatalosan, csak úgy, maguk között, iskolaszinten magántanulónak nyilvánítják, hiányzásait közmegegyezésként be se írják a naplóba. A háttéralku nyomán az osztályt nyugalom szállja meg.
     Tizenkettedik első félévének végén minden tanár arra kéretik, valahogy osztályozza le.
     – Aztán majd az év végén meglátjuk, mi lesz.
     Vészesen közeledik az év vége. Osztályozó vizsgák. Csak úgy, vabankra mégse lehet odaengedni bárkit egy idegenből jött érettségi elnök elé.
     Egyik tárgyban fölülről, másikban alulról súrolja az elégséges határát. Akadnak tárgyak, amelyekben alulról se. A tanár az osztályban elmeséli, hogy arra kérdésre, kicsoda Radnóti, hosszú töprengés után e választ kapta:
     – Mihály…? Tizenkilencedik század?
     És hogy ő most mit tegyen vele, aki tizennyolc éves elmúlt, eljutott az érettségi küszöbéig, ellenben órákra nem járt be, tankönyvet föl nem lapozott (szöveggyűjteményt se), és van ugyan valamicske magához való esze, de e két szó egymás mellett, hogy Radnóti meg hogy Miklós, eddig elkerülte. Engedje át? Megbuktassa?
     Az osztály megosztott. Néhányan mondanak egy-két szót pro, mások kontra, a legtöbben semmit se. Nem ő dolguk. Az óra végén, miután a többiek mind kimennek a teremből, egy lány odalép a tanárhoz.
     – Ha tanár úr most elvágja minden útját, sose lesz esélye, hogy találjon csak egyetlen járhatót is.
 


A diáklány tisztán lát: a határ igen és nem között húzódik.

     Elégtelen (1): nincs végbizonyítvány, nincs érettségi, nincs fölvételi, nem létező végzettséggel nincs állás a munkanélküliek piacán. Elégséges (2): van végbizonyítvány, lehet érettségi, lehet fölvételi, lehet munkahely. A dilemma sokukat nyomasztja, még ha hallgatnak is róla: egy tanár játssza a sors kezét?
     Arra gondol, megkérdezi a kollégáit. Kezdi az osztályfőnökkel, aki mélyen a szemébe néz:
     – Te vagy a szaktanár, neked kell döntened.
     Véletlenül fültanúja az igazgatóhelyettes is a párbeszédnek. Amikor sejtelmes csönd áll be, közbeszól.
     – Ha már morális kérdésnek tekinted a problémádat, azt is el kell döntened, hogy amikor megadod a diáknak, ami neki jár, avval megadod-e tanártársaidnak, ami meg nekik jár.
     – Tehát…? – kérdezi a tanár, próbálva értelmezni a kérdésben rejlő állítást.
     – Tehát holnapután háromnegyed háromkor osztályozó konferencia.
 


Tanár fordít hátat tanárnak.

     Kiemeli a fakkból az osztálynaplót, amelynek megfelelő rovatába ceruzával be kell írnia javaslatát az év végi osztályzatra.
     Beírja.