A nem rendes diák (X./4.)

     A nem rendes diák maga a két lábon járó probléma. Általában valóban két lábon jár: néha ugyan (amikor olyan helyen is fél lábon ugrál, ahol nem kellene) csak egyen, néha viszont hármon (amikor a végeérhetetlen ugrálásból eredő sérülést követően bottal sántikál, ami gyakran megesik vele, lévén folyamatos ugrálásban). De akár így, akár úgy, alapvetően tényleg két lábon jár, viszont mindkettő problémák halmazába torkollik (már amennyire láb tud torkollni).
     Az egyik lába neki a szüleje, szegény, aki eleinte próbál a nem rendes diákból rendeset faragni, de végeredményben eredménytelenül. A nem rendes diáknak ugyanis a leglényege, hogy a körülmények minden késztetése dacára ellenáll minden kísértésnek, hogy az életben egyszer is rendessé váljék, még ha azt a jó édes anyja is kívánja tőle. Márpedig ő még a jó édes anyját is a jó édes anyjába kívánja: már csak ilyen kívánós a nem rendes diák.
     A másik lába a tanára, akinek avval az egy lábával is a lelkébe tapos, hiába teszi ki érte a tanár a szívét: ez is csak azt mutatja, hogy szívvel-lélekkel egyszerre senkinek nem sikerülhet, hiába minden igyekezet.
     A nem rendes diák a rendessel (ld. korábbi fejezeteinket – a szerk. megj.) ellentétben, aki reggel kél és este nyugodik, éppen fordítva működik: este kél, reggel nyugodik. Vagyis neki akkor zárul a napja, amikor más ébred: valahogy, ha késve is, de utolsó éber lépteivel betámolyog az iskolába, ahol – a szüneteket leszámítva – a padra dőlve alszik. A szünetekre azért valahogy összekalapálja magát, de csak azért, hogy eljusson a büféig, ahol – ki tudja, honnan szerzett – pénzét enni- és innivalóra költi, majd a papírszalvétát golyóvá gyűrve a lépcsőfordulóban elhullajtja, a műanyag poharát pedig, szívószálastul, a radiátor mögé gyömöszöli.
 
     Persze a tanár unszolására órák alatt föl-fölriad, de csak arra az átmeneti időre, amíg végigarcoskodik (idősebb olvasók kedvéért: végigarcátlankodik – a szerk. megj.) néhány percet (orcája egyébként gyűrött és sápadt), amely tevékenységével főleg az osztálytársainak akar imponálni, hogy ő ugyanis milyen vicces és menő. Így hát a legfőbb kérdés: akar-e egyáltalán a nem rendes diák rendes diákká válni?
     Dehogy akar! Minek?
     Ezért tüntet eleve az öltözködésével. Ő az, aki a mindenkori házirend tiltása dacára szakadt nadrágban jár, azt is addig letolva, ameddig magától le nem esik róla; ő az, aki mindehhez nadrágtartót visel, igaz, térdéig lelógatva, hogy mindenki lássa: van neki, de nem rendeltetésszerű használatban; ő az, aki a trikóján olyan tartalmú föliratot hirdet, amely mindenkit megpukkaszt: kit a sárga irigységtől, kit polgári mivoltában.
     A tanítás után a nem rendes diák görbe utakon jár, ráadásul azt sem egymagában: osztály- és iskolatársait ő csábítja bűnre. Kígyózó mozgásával ő képezi ki a kisebbeket arra, hogyan kell a keserű cigarettafüstöt letüdőzni, és ugyancsak ő, hogy hogyan kell összeszorított szájjal lenyelni az első korty keserédes sört.
 
     Nehéz mindenkinek a nem rendes diákkal, mert a nem rendes diák csupa-csupa gond, és a rendes világ nem szereti azt, amit magától eltérőként kezel (vagy nem kezel).
     Ha szóba elegyednénk a nem rendes diákkal, különös dolgokat tudnánk meg róla. Hogy sanyarú gyerekkora volt – és van – neki, mert… de a személyiségi jogait tartsuk tiszteletben, és elégedjünk meg annyival, hogy kora ifjúságától próbált kivívni magának némi figyelmet és törődést, de igényeihez képest vajmi keveset kapott mindkettőből (ráadásul többre vágyott, mint mások). Hogy a tanárai már kora ifjúságában kiszúrták, mi mindenben különbözik a rendes diákoktól, ezért szinte elvárták tőle, hogy úgy viselkedjék, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, milyennek kell lennie a nem rendes diáknak.
     Vegyük észre: ahogyan szükség van rendes diákra, ugyanúgy van szükség nem rendesre is! Legföljebb az egyikből többre, a másikból kevesebbre. Kihez mérnénk azt a sok rendeset, ha nem akadna legalább valamicske nem rendes?
     Bennünk nincs hiba? Például, hogy állandóan hasonlítgatunk?
     A nem rendes diákot mi: szülők, tanárok, rendes diákok termeljük ki. Önmagunk tükre a nem rendes diák: a másik énünk, amilyenek mi nem merünk lenni, de amilyenek szívünk szerint néha lenni szeretnénk. Mert a nem rendes diák – minden kényszerű összeférhetetlensége dacára – tulajdonképpen bátor, és mi titokban csodáljuk, hogy ő megteszi, ellentétben velünk, akik szégyenkezünk gyávaságunk miatt.
     A nem rendes diák, ha szükséges, lázad a szülei ellen, akik a közismert és jól bevált módszerrel világra hozták, de aztán minden nappal és minden éjszaka fontosabb dolguk akad annál, hogy foglalkozzanak a gyerekükkel, aki éppen ezért előbb-utóbb visszafordíthatatlanul a szülei idegeire megy.
     Ha szükséges, lázad a tanárai ellen, mert a tanárok ugyan tanítani és nevelni akarják a tanítványaikat, és talán éppen ezért nincsen soha idejük arra, hogy beszélgessenek is avval az egyetlen tanítvánnyal, akivel kéne, és ezért a nem rendes diák előbb-utóbb visszafordíthatatlanul a tanárai idegeire megy.
 
     Állítólag senki sem születik eleve rossznak. Furdaljon a lelkiismeretünk, ha mégis az ellenkezőjével áltatjuk magunkat.