A sajátsorsánakkovácsa diák (X./39.)

     Azt, hogy milyen legyen az elkövetkezendő két és fél hónapom, azaz a vakációm, kizárólag magam döntöttem el. Senki más. Aki például az eltelt kilenc és fél hónapban – többé-kevésbé folyamatosan – megdolgozott azért a rövidke bejegyzésért a bizonyítványában, hogy:
     – X-dik évfolyamba léphet,
     az mostantól nyugodt szívvel élvezheti mindazt az élvezetet, amelyre vágyik (és amely élvezet elérhető a számára).
     Aki más stratégiát választott, hogy például bő fél évig, akár hét-nyolc hónapig élvezte mindazt a föntebb nem részletezett élvezetet, amelyre vágyott (és, nem győzöm hangsúlyozni, elérhetett), az fordított az arányokon, és az elmúlt hetekben állt ki némi stresszt, hogy folyamatos javítódolgozatokkal, pótfelelésekkel, extra beadandókkal visszajuttassa magát a korábbi, elíziumi állapotokba.
     Hogy a tanárainkat imígyen közös erőfeszítéssel fosztottuk meg a késő tavaszi, kora nyári óraközi szüneteiktől, mert állandóan a mi motyogásainkat hallgatták, a mi macskakaparásunkat bogarászták? Úgy kell nekik! Azokért a fejtegetésekért mindenképp rászolgáltak a kínokra, amelyekkel folyamatosan szétszekírozták az agyunkat… Ha netán unjátok a lelkizést, a következő két bekezdést ugorjátok át bátran.
 
     Állítólag mindenki két vasat tart a tűzben: az egyik vas a tehetségé, a másik a szorgalomé. Az előbbihez átlagon fölüli általános meg különleges képességek kellenek (nekem például ilyenből van dögivel), kell kreativitás (azom is van zsákszám), és kell a kapott vagy választott feladat iránti elkötelezettség (naná, hogy van, szinte sok is). Ilyesmikkel persze más földi halandók is rendelkezhetnek (vagy nem), de mindez önmagában kevés – blabla-blabla –, mert kell még hozzá támogató háttér is, amelyet a családtagok (hajjaj!), a tanárok (hajjaj, sőt: hajjajaj!), a hajtóerőként tételezett nemzedéktársak (innen is csácsumi, hali, szasz mindenkinek!) teremtenek meg, valamint összes értékrendjével a létező társadalom (az nem lakik a környékünkön, és hogy ebbe a suliba se jár, az is tuti) nyújt. Végül az egészet mindenkinek a létező sorsa (ld. pl. az enyémet s. k.) fejeli meg, vagyis vagy van valakinek szerencséje, vagy nincs (nekem mindig is volt, van, lesz, hja, kérem, egyeseknek kijut a jóból, másoknak nem, bocsesz).
     Csakhogy a tanárok egybehangzó állításai szerint ez az egész cugehőr csupán akkor jelent esélyt bárkinek is, ha az elméleti föltételekhez megszakítatlan, megszállott gyakorlati meló társul, megspékelve vasakarattal (ami, ha akarnám, lehetne, de kérdés, hogy akarom-e).
 
     Tudunk embert, aki tíz hónap alatt tanult meg egy nyelvet.
     Tudunk olyat, aki már kamaszkorában bekerült a világválogatottba.
     Tudunk olyat, aki tizenévesen végére ért földöntúli életművének.
     Legyintünk rájuk, mondván, ők zsenik, akikhez sportszerűtlen nem zseniket viszonyítani. (Ez persze rám nem érvényes, mert én, speciel, zseni vagyok, ezt tudja, akit utamba sodor a szél, de legfőképpen én magam tudom önmagamról.) Zseniségem elsősorban motyogásomból és macskakaparásomból világlik ki (minden zseni arról ismerszik meg, hogy motyog és macskakapar), bár nyilvánvaló állapotomat magam előtt is szemérmesen titkolom. Ez a tevékenységem hovatovább teljességgel logikus: ettől a kreatív gondolkodástól vagyok az, aki.
     A magamfajta zseni annyira kreatív, hogy nem is a fönt említett két út valamelyikét választotta – se a kilenc és fél, se a másfél-két hónapos folyamatos sertepertét –, hanem harmadik úton indult, ahogyan a zseniktől az ilyesmi általános elvárás.
     Én kivártam az utolsó két hetet, akkor közöltem a tanárokkal, hogy elérkezettnek látom az időt, amikor a békés, boldog nyaram érdekében javítani kívánok az év végi jegyeimen, amely ténykedésemhez elvárom az ő alázatos együttműködésüket. A tanárok mind fölsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, hogy végre, és mind azt mondták, hogy bár kilenc és fél hónap alatt rengetegszer bizonyítottam zsenialitásomat, valahogy ennek nem született reprezentáns lenyomata, ami persze elsősorban az ő hibájuk, de most minden bölcsesség jóváírható, ha számot adok az éves anyagról, persze az egész puszta formalitás.
     Semmi akadálya, válaszoltam nekik, állok rendelkezésükre akár most, azonnal.
     Erre persze udvariasan visszakoztak, mondván, nekik órájuk, javítanivalójuk, értekezletük stb. stb. van, és próbálkoztak mindenféle időpontokat ajánlani, hogy mikor érnének rám. Mármint hogy ők! A leghatározottabb hangon közöltem, mikor érek rájuk én.
     Tudják a tanárok, persze, hogy tudják: egy zsenivel nem lehet lacafacázni. A megjelölt időben és helyen annak rendje s módja szerint meg is jelent az összes tanár, de aznap valahogy front volt vagy mi, ezért egy hang sem jött ki a torkomon, megbénultak az ujjaim is, mire a tanárok könyörögni kezdtek, hogy adnék-e nekik még egy lehetőséget, mert érzik, hogy csúnyán megbuktak, és evvel az érzéssel képtelenek együtt élni.
     Adtam nekik új időpontot, persze jelbeszéddel, a fönt említett beszéd- és írásképtelenségem miatt.
     A tanárok újra megjelentek akkor és ott, amikor és ahol én nem. Úri kedvem diktálta, hogy tegyem, amit akarok (illetve ne tegyem, amit meg nem akarok). Szerencsétlenek! Nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Megüzenték, hogy mostantól bármikor fölkereshetem őket magánlakásaikon, családjaik körében, mert, sajnos, kérik is elnézésemet, őket olyatén adminisztrációra kényszerítik, hogy holmi jegyeket vagy micsodákat írjanak be a naplóba, amelyeket előre fixált értekezleteken vitatnak meg és véglegesítenek. És ez még semmi: az összeset át kell másolniuk a törzslapokba, a statisztikákba, nem utolsósorban a végbizonyítványainkba (köztük az enyémbe is), amelyet ugyancsak előre meghirdetett időpontban – valami évzáró, bizonyítványosztás vagy hogy nevezik, mit tudom én, nem szoktam ilyesmikre eljárni – kötelesek nyílt színen megtartani.
     De ki ér rá magánlakásokra kóricálni?
     Az a hír járja, hogy tán nem kapok bizonyítványt, bár az is fölmerült, hogy esetleg személyesen hozzák el az én magánlakásomra, sajnálkozásukat kifejezve a késedelemért, de figyelmükbe ajánlottam, hogy ne próbálkozzanak, mert az elkövetkezendő két és fél hónapban nem érek rá. Mivelhogy én zseni vagyok; mit érdekelne engem a zsenialitás maga?