A sikerélményt jelentő diák (X./51.)

     Váratlanul levelet kapunk tőle. Egy este, meglehetősen későn, telefonon hív bennünket. Becsönget hozzánk, amikor nem számítunk rá. Eldicsekszik a csodával, ami történt vele, ám mi tudjuk, csodák márpedig nincsenek.      Ő a mi sikerélményünk. Ezerből egy. Egy, akiért megérte.
 
     Eleinte átlagos diáknak tűnt, akiből bármi lehet. Ő se kacérkodott velünk különösebben. Valójában mi kezdtünk szemünk sarkából sandítani rá, ahogyan hunyorogni szoktunk a többiekre is, csakhogy ő visszanézett, és tekintetében kételyekkel vegyes kíváncsiság csillant. És hogy milyen a tanári lélek: idő múltán önkéntelenül ahhoz beszélünk, aki figyel ránk, mert mindig kell, akin lemérhetjük, elbűvölünk-e bárkit tantárgyunk gyönyöreivel. Ahogyan szükségünk van persze olyan diákra is, akit taszít tárgyunk összes randasága; na, őt meg holmi megátalkodott következetességgel meg akarjuk hódítani.
     – Csókolom! Hogy tetszik lenni? – köszön ránk egyszer az iskolához közeledve. A felnőttvilág még szakadéknyi távolságra, viszont kezében könyv, bal mutatóujjából kipréselődik a vér a lapok között. Hohó, ez a gyerek az utcán is olvas? A küszöbhöz érve persze gondolataink másfelé terelődnek.
     Kicsit hunyorog, sápadt a sok lámpafénytől, körme tintától kék. A sikerélményt jelentő diák mindig elkészíti a házi feladatát, elolvassa, megnézi a kötelezőt, a feleletei, a dolgozatai sikerednek, a félévi, az év végi bizonyítványa legalább jó, de inkább jeles, néha kifejezetten kitűnő. Ritkán fordul elő, hogy a tanár energiáit a könnyű esetekre összpontosítja: szinte sose azokhoz igazodunk, akik magasra teszik a mércét, inkább lassítjuk a tempót, mintsem azoknak gyorsítsunk túlságosan, akik alulról kapaszkodnak fölfelé (már ha létra hiányában kapaszkodnak egyáltalán).
     A sikerélményt jelentő diákot – dehogy sejtjük akkor, hogy egyszer majd sikerélményt jelent – ez sem zavarja, elvégre ő a saját ütemérzéke szerint halad. Nekünk, tulajdonképpen, föl se tűnik, merre, hiszen a sokaságban nem ellenőrizzük naponta, hol tart tanulmányaiban, valljuk be, még szúrópróbaszerűen is csak esetlegesen. Amikor beteg, és hosszasan hiányzik, nekünk az se szúr szemet, ugyanis a mi óráinkra valahogy mindig bejön. Hogy lázas, az méterek távolságából nem süt, hogy sántikál, az a padban ülve nem derül ki.
     – Jó napot! – hallunk évekkel később ismerős hangot a hátunk mögött, percnyire az iskolától. Mi egyre komótosabban cammogunk, ő egyre ölesebb léptekkel. – Hogy szolgál tanár úr egészsége?
     Érzékeljük, hogy már nem tetszikez minket, hanem magáz.
     – Majd mutatnék valamit, ha szakít rám egy percet. Esetleg inkább kettőt…
     – Persze, persze… – Most mondjuk el neki, hogy minden pillanatunk be van osztva? Ott a sok bukásra álló, akiket valahogy át kéne segítenünk az akadályokon, és mi át is segítjük őket, mert tudjuk, soha többé nem foglalkoznak majd a tárgyunkkal, ez az utolsó esélyünk, ahogyan velük is csak módjával.
     Néhány nap múltán mappával a hóna alatt jön; kezünkbe nyomja a paksamétát.
     – De tényleg csak ha ideje engedi a tanár úrnak… Gyanítom, elfoglalt.
     Idáig meg se fordul a fejünkben, hogy van, aki emberszámba vesz bennünket! Íme, valaki, aki többnek tekint a tanügyi üzletág robotosánál, többnek annál, aki futószalagon oktat és nevel, aminek megfelelően érzelmeit, véleményét jogilag szabályozottan fojtja magába… Hogy van, akinek nem mi vagyunk az ellenség, nem mi, akiknek túl kell járni az eszén, akiket át kell vágni, akiket poén hisztérikus kukarugdosásig stresszelni… Létezne ember, aki pontosan azt szeretné, amire kitaláltattunk: tanulni tőlünk?
     Egy borongós éjszakán, amikor a dolgozatjavításokkal már végeztünk, az óravázlatainkat másnapira fazoníroztuk, és – valami véletlen folytán – otthon se romlott el semmi, a tévében se adnak semmi tűrhetőt, és nem hat az altató sem, kezünkbe sodródik a félretett dosszié.
 
     Szövegek vannak benne, tudományos igényűek meg irodalmiak, rajzok, fényképek. Lapozgatunk, egyik-másik bekezdésbe beleolvasunk, néhány lapot kartávolságnyira tartunk, hogy jobban lássuk.
     – Magasságos ég! Ez a gyerek… tehetséges!
     Akkor, villámcsapásszerűen, tudatosul bennünk:
     – Már csak alig néhány hónap, és… és érettségizik! Itt volt a kezünkben a csiszolatlan gyémánt, és mi… mi nem törődtünk vele!
     Lelkifurdalástól gyötört este veszi kezdetét. Most haragszunk a sok kelekótyára, akire elpocsékoltuk az órákat, a szüneteket, csak hogy valahogy átbukdácsoljanak, de azt is minek, és bocsánatot kérünk attól a kevéstől, ettől az egytől, akivel nem foglalkoztunk eleget, többet, legalább valamicskét. Miért nem vele foglalkoztunk állandóan, bármennyit, csak néhanap, csupán hébe-hóba egy kicsit?
     Másnap hosszú beszélgetés keretében a dosszié visszakerül jogos tulajdonosához. Azt a vízválasztósat az elkövetkezendő hetekben továbbiak követik, már amennyire futja az időből, hiszen kire, ha nem ránk építenének a többiek, akik másmilyenek, amíg mi régóta ugyanolyanná kövesültünk, mert mi nem mondhatunk le senkiről, és sosem adhatjuk föl.
     Évek telnek el, az iskolapadot új s újabb diákok koptatják, mi reggelente egyre komótosabban cammogunk a küszöb irányába, aztán váratlanul levelet kapunk. Tőle. Fölhív bennünket telefonon. Becsönget hozzánk. Elmondja, mennyire lenyűgözte az, amikor… Hogy még most is emlékszik arra az órára... Fülébe cseng még ma is az a mondat, amit egyszer… Végül eldicsekszik a csodával, ami történt vele, ám mi tudjuk, csodák márpedig nincsenek.