A sokat próbált szülő (X./18.)

     Szegény, szegény sokat próbált szülő… Ő aztán sejti. Sejti, de nem tudja. Időnként kénytelen ugyan körbejárni a tanárokat, hogy puhatolózzék, vajon ők mire gyanakszanak, de leginkább vackába húzódva várja, hátha maguktól elvonulnak a viharfelhők.
     A megoldatlan gondok. A viselt dolgok.
     Reggel, amikor ébreszti a gyereket, kicsit toporog a küszöb előtt, mit tegyen, ha nem leli az ágyában. Mi, keveset próbált szülők (rólunk esetleg később részletesen – a szerk. megj.) most megnyugodhatunk, pillanatnyilag ott van.
     Igen ám, de kérdés, milyen állapotban! Mert a sokat próbált szülő visszaszámol, mikor szívhatta el a kisded az első cigarettát. Haragszik persze azokra a léha barátokra, akik kiokosították az ő ártatlan lelkületű – cigifüsttől – büdös kölykét, hogy:
     – Megtanítunk, hogyan kell letüdőzni!
     Haragszik, haragszik… De mit tehetett volna azon az idegenbe szakadt kora délutánon? Azt gondolta, az az általános iskola, amelyet sok szempontot figyelembe véve, nagy körültekintéssel választott ki, megóvja az ő kicsikéjét a kísértésektől… Nos, az iskola óvta volna, csak… Csak az a két rosszaság, két gonosztevő, akivel semmit nem törődött se anyja, se apja, az a kettő vitte a megtestesült jóságot a bűnbe!
     Innen kezdve tudatosul a sokat próbált szülőben, hogy a gyereke – titokban ugyan, de – rendszeresen dohányzik.
     – Jé, mostanában korábban indulsz! – tudatosul benne, bár eleinte meg sem fordul a fejében, hogy azért annyira sietős, mert néhányan, megbeszélt időben, találkoznak egy félreeső sarkon, hogy tanítás előtt elszívjanak egy staubot! Aztán teszik ugyanezt tanítás után is, és mert a hecc beválik, a függőség meglepően gyorsan kialakul. Már szünetekben is ki-kilógnak rágyújtani. Mert ugyan minden iskola igyekszik kellő védelmi berendezésekkel körülkeríteni önmagát, zárva tartani a hátsó bejáratot, megerősíteni a portaszolgálatot, de a diákok mégis nemzedékről nemzedékre örökül hagyják egymásnak, hol tátongnak azok a rejtett rések, ahol közlekedni lehet börtön és szabad világ között.
 
     A sokat próbált szülő, amikor a gyereke hazaér – sajnos egyre későbben, de mit tehetünk, ha hosszúra nyúlnak a különórák –, céltudatosan megszaglássza annak felnőttesedő ujjacskáit. Sikálja ám gyakorta mutató- és középső ujjának egymásra néző oldalait a kisded, akár körömkefével is, kopásig! A sűrű kézmosás egyébként növekvő gyanút kelt a sokat próbált szülőben.
     Aki, töltse el bármiféle szomorúság, előbb-utóbb kénytelen tudomásul venni, hogy a gyereke immáron dohányos embernek titulálható. Beletörődik a ténybe. Fejet hajt magasabb akaratok előtt. Végül rábólint, és azt suttogja:
     – Ennél nagyobb baj sose érjen!
     Ám kívánsága nem teljesül. Mert egyszer úgy megy haza a gyerek, hogy leheletén nem csupán a cigaretta félreismerhetetlen aromája érződik, hanem valami egyéb is.
     – A mindenségit… Te… te ittál? – kérdezi elhűlten, de választ nem vár, mert észreveszi, milyen zavaros az ifjú tekintet, mi több, némi megingást is kénytelen tapasztalni abban a fölborult egyensúlyban.
     – Csak egy sört… – akadozik a fiatal nyelv, amitől kavarogni kezd a tapasztalatlan gyomor, végül a már addig is sokat próbált szülő először moshatja föl a fürdőszobát a saját gyereke után.
 
     Kellemetlen ugyan az első élmény, de nincs megállás. Egyre gyakoribbak a hasonló helyzetek, egészen odáig, amíg cáfolhatatlanul rendszeressé nem válnak. Valójában ekkor minősül át a keveset próbált szülő sokat próbálttá: e ponton maguktól keletkeznek a közös titkok, amelyekre a továbbiakban senki nincs befolyással.
     – Csak apád meg ne tudja, mert agyonüt!
     – Csak anyád meg ne tudja, mert világgá bujdosik szégyenében…
     És következnek az elhallgatások. Az elhallgatások után a cinkos fogadalmak. Házaspárok kerülgetik egymást lehunyt szemmel és összeszorított szájjal; ki nem mondott szavak csöndjében ül szülő és tanár a fogadóórákon.
     Mostantól egyre kevesebbet tud a szülő. Csak sejt. Kérdezni nem mer. Figyel és rémült. Egy drámai pillanat után összeszedi minden bátorságát, és az éj leple alatt szakirodalmat kezd olvasni. Anélkül, hogy a családból bárkit beavatna, névtelen szakértőkkel konzultál.
     – Jaj, hova is tettem a fényképezőgépet, sehol se találom…
     – Nahát, apádnak/anyádnak mintha mást mondtál volna, hova mész…
     – Már megint mire kértél kölcsön a nagyitól…? Tudod, milyen kevés a nyugdíja…
     – Hogyhogy elfeledkeztél a húgod születésnapjáról? Tegnap ünnepeltük!
     – Te mióta nem jársz edzésre? Már nem érdekel a kosárlabda?
     – Mostanában mennyire lesoványodtál, édes-éhes kamaszom…
     – Újabban rákaptál a mentolos cukorkákra! Ennyire ízlik?
     – Ez már a negyedik gyomorrontásod egy hónap alatt, kicsikém…
     – Ejnye, hullámvasúton ülünk? Az előbb nevettél, most meg zokogsz!
     – Már megint rád tört az álomkór, hogy állva elalszol?
     – Nekem ne hazudj! Azonnal mondd meg az igazat!
     A sokat próbált szülő győzködi magát, hogy téved. Mentségeket keres. Magát okolja. Nem osztja meg a kételyeit senkivel, még legrégebbi barátaival sem. Szörnyű látomások vetítődnek elméje vásznára. Egyedül érzi magát; végül fölhív egy anonim telefonszámot. A hang a vonal másik végén azt tanácsolja neki, első lépésként konzultáljon az osztályfőnökkel, ő mit tapasztal.
     Ami idáig történt, semmi ahhoz képest, ami most kezdődik.