A sumák banda (X./34.)

     Február elején adsz nekik két feladatot. Kapnak három hónapot, hogy nézzenek végig egy rövidjátékfilmet – alig tizenhárom perc az egész –, aztán írjanak róla a megadott szempontok alapján esszét, továbbá forgassanak maguk legalább két-, legföljebb háromperces rövidjátékfilmet, amelynek a poénja az, hogy:
     – Megtaláltam!
     Megismétled, nyomatékosítod, többször elmondod, hogy a határidő április harmincadika, reggel. Azért reggel, hogy délben, rögtön ballagás után, együtt megnézhessétek a megvágott, hangkevert, fényelt filmeket. Tizenegyedikesek, ráérnek házi vetítésekre járni. Huszonnégyszer három perc, az az átállásokkal együtt másfél óra mozi.
     Azért huszonnégyszer, merthogy huszonnégy diákod van.
     A huszonnégyből tizenkettő határidőre küldi, hozza.
     Tizenkettő nem.
     A ballagás után fölvonultok az iskolai stúdióba, és megnézitek a megnézhető tizenkettőt. Akad köztük olyan mű, amelynek készítője a feladatot szemmel láthatóan kipipálta, mire te fölvonod a szemöldököd, ám ugyanavval a lendülettel le is ereszted, mondván, tiszteled-becsülöd, aki a munkát elvégzi, egy-két éve amúgy is tudod, hogy más tárgy jobban érdekli, ellenben az osztályt a világ minden kincséért el nem hagyná, kibírja a médiatagozaton azt a kis pluszmunkát. Akadnak viszont olyan művek, amelyekből süt, hogy szívet-lelket beleadtak.
 
     Huszonnégyből tizenkettő: az mégis tizenkettő! Köztük néhány remekmű. Az üres vagy a tele felét lásd? Győzködöd magad, mert elsőre persze – szokás szerint – nekikeseredsz.
     A határidő lejárta utáni napokban – ilyen-olyan mentségekre hivatkozva – érkezik még három esszé, még három film. Nem kerítesz nagy feneket a dolognak. Egy feladóról kiderül, hogy rossz címre postázta a küldeményét, jé, nahát és tényleg.
     Viszont még mindig hiányzik kilenc.
     Hogy, hogy nem, az idén április harmincadika után éppen szünetel a közoktatás - május elseje, aztán érettségi szünet (jövőre, amikor tizenkettedikesek lesznek, más világ jön) –, ám az első munkanapon bejelentkeznek még négyen a pakkjukkal. Hogy ugyanis tényleg nagyon bocs, tanár úr, de mostanság nehéz idők járnak, három hónap (meg még néhány nap) ugyan elszelelt, de íme, megcsinálták, na, ugye, hogy csak azért is megcsinálták, van ám vér a pucában, na, tanár úr, ugyan már, ne legyen olyan szőrös szívű.
     Még hogy te és a szőrös szív? Na, tényleg ugyan már!
     Csakhogy még mindig maradnak öten. Öten, akiknek se esszé, se film. Sehol semmi. Valamint egy árva szó se arról, mi most a francos nagy helyzet.
     Huszonnégyből tizenkilenc. Vagy huszonnégyből öt?
     Te értettél-e valamit magadon félre? Az lehetetlen: szóban elmondtad, levélben megírtad, küldtél emlékeztetőt, figyelmeztetőt, fölszólítót, hátralékbehajtót, adósságkövetelőt, mindent, ráadásul – előzetes önvédelemből – mindig mindent írásba adtál, ahogyan mestereid tanácsolták a későbbi viták elkerülése végett.
     Hát most te voltál a munkáltató.
     De öt semmi, az égadta világon semmi.
     Belső Monológ szeret téged, tudod. De odahaza fojtogató a feszültség, ezért fejben beérett ugyan az ötlet, ám gyakorlati kivitelezésére abban az idegállapotban nem nyílott lehetőség, ha érti a tanár úr… Belső Monológ nem számít arra, hogy szív megesik rajta, nem is szolgált rá ő ilyesmire, mi több, megérti, ha nincs kegyelem, de ha esetleg mégis…
     Párhuzamos Történés maga helyett a szüleit küldi, akik elmondják, hogy a kedves Párhuzamos Történéske már kora gyerekkorában se ismerte az idő fogalmát, minek tanár úr túlzott kukacoskodása szottyos almában, lám, színházba készült minap a család, de Párhuzamosocska Történetecske miatt mind lekésték az első felvonást…
     Nyitott Vég maga intézi az ügyeit, minek következtében egy nap jó ideje már az iskolában lődörög, amikor benyit az osztályterembe, hogy elnézést, csak kivinné a cuccát, és amikor te örömmel üdvözlöd, hogy tette tiszteletét, és kéred, foglaljon helyet köreitekben, ő bizonytalankodik, hogy a csodálkozó arcát vegye-e elő vagy a fölháborodottat…
     Összetett Cselekménynek most éppen olyanja van, hogy a kisujját se mozdítja, a szülő pedig partneréül szegődik, és betelefonál, hogy a gyereket több napja hasmenés gyötri, most vonszolta éppen orvoshoz magát, és ja, hogy az esszé meg a film, na, azokról most ne beszéljünk, tanár úr, a gyerek ebben a gyomorszorító állapotában nem képes…
     Lassított Felvétel pedig? Hát a tanár úr nem vette idáig észre, hogy ő, amióta világ a világ, kifelejtődött az osztály levelezési listájáról…? És ő a fészbukon sincs ám fönt… Neki mobiltelója sincs… És neki különben se mond senki semmit… Még hogy, aha, az ikertestvére ugyanebbe az osztályba jár? Hát őrizője az ő testvére őneki?
     Nem lelkizel. A lehető legtárgyilagosabb hangodon azt mondod, hogy a valami az valami, a semmi meg semmi.
     Hallod, ahogy sugdolóznak: akkor ők most egyest kaptak volna? Netán megbuknak…? Vagy tanár úr egyszer tényleg beváltja a fenyegetést, és ki vannak rúgva? De nem háborgatnak jelentéktelen részletkérdésekkel. A nyilvánosság színe előtt semmiképpen sem. Mert négyszemközt azért megkeres egy, megkeres kettő, megkeres három: nem keres meg négy, nem keres meg öt. Te azt kérdezed:
     – Hol az esszé? Hol a film?
     Minden kérdésre találtatik megfelelő válasz. És te megint:
     – Itt az esszé? Itt a film?
 
     De meg mégsem buktatod őket, mert gondolsz az iskolád statisztikájára. Arra a barterüzletre jutsz magaddal, ha ők nem adják le a vizsgamunkájukat, te meg az év végén nem adod ki a bizonyítványukat.
     Most várod, mit lépnek erre ők.