A szerző (X./52.)

     Szerzőkre semmi szükség.
     Az életnél, ahogyan sokan állítják, tényleg nincs jobb forgatókönyvíró.
     Akkor hát? Kell-e bárki? Ki kell egyáltalán?
     Szereplők, slussz! Fiatalok meg öregek, tapasztaltak meg tapasztalatlanok, okosak, buták, bátrak, gyávák, mindenfélék. Mint a Lájvszkúlban, ami maga az élet, ebből következően folyamatosan írja önmagát. Földi halandók játsszák benne szerepeiket: nincs, aki ne volna diáknak, szülőnek, tanárnak besorolható, némelyek egyszerre több skatulyába is bepréselhetőek, sőt még némelyebbek rögvest mindegyikbe.
     Tudunk tehát olyat, aki mintha egyszerre sokfelé szakadna. Közülük keverednek ki azok, akik egyszerűen csak körülnéznek maguk körül, és följegyzik, ami éppen akkor a látásmezejükben történik. A Lájvszkúl kifejezetten az a hely, ahol mindig történik valami.
     Ha meg már egyáltalán, akkor nem szerző, hanem jegyző.
     Volt valaha az ős-Lájv, ami nem is hely, csak… csak módszer. Talán. Tíz éve már ennek, egy évtized meg – emberi számítás szerint – hosszú idő. Mennyi adatik évtizedekből: jó esetben hat, hét, nyolc…? Vagyis egy évtized tényleg tekintélyes mennyiség, de valahogy mégse sok… Mindenesetre tíz esztendő alatt tíz évfolyam, minden hétfőről hétfőre új fejezet, az idáig, e mostanival együtt – a szökőévi ráadásokat is beszámítva – ötszázhuszonkettő, több mint félszázezer sor, félmillió szó, hárommillió karakter… Bizonyos körökben állítólag tartózkodó tisztelet övezi a grafománokat.
     A Lájv maga, a kezdet kezdetén, nem egyéb volt, mint élő közvetítés a holt híradósok végső lakhelyéről, a másvilágból. 2004 őszétől készültek portrék egyszervolt tévésekről: szerkesztőkről és riporterekről, operatőrökről és világosítókról, gyártásvezetőkről, vágókról, rendezőkről, műsorvezetőkről, bemondókról és, ahogyan mondani szokás, sokan másokról.
     A következő évben – a Lájv világában az év szeptember közepétől szeptember közepéig tart – a Másvilági Tévéhíradó mindennapjaiból következtek jelenetek. Esztendőre rá a postájából szemelvények.
     A negyedik évfolyam folytatásos regény: egy fölbomlott és újjászerveződő szerkesztőség története ötvenkét fejezetben.
     Az ötödik tizenkét hónap krónikája: egy olyan esztendőé, amelyben fölfedeztetett, hogy a Közelség nevű helyen túl, a Messzeségben is van élet.
     Aztán polcra tétetett két lexikon: a képtelen televíziós természetrajz meg a képtelen műsortörténet.
     A nyolcadik évfolyamban DO Lájv tévélovas szörfözött a csatornák között. (Hogy valójában kit, mit fed a név, nem kérdezte soha senki, tudni is csak egyvalaki tudja, tán elfeledte ő is.) DO Lájv monológjaival a tévés korszak lezáródni látszott – bár később kiderült, ami kiderült.
     Csakhogy abban az évben a szerző (aki nincs, csak a jegyző) már nyakig elmerült egy másik világban, a Lájvszkúléban. 2012-től jegyződnek az iskolai krónikák, és mert a történetekhez – utólag – lábjegyzeteket kellett fűzni, hát társult hozzá még egy évfolyam, amelyet most még egy követ; ki gondolta volna, hogy a Lájv Lájvszkúlja egyszer trilógiává bővül a Gájddal és a Dájörivel…?
     Már ha.
     Mert, ahogyan mondani szokás, meg is kell azt érni. És ha megérjük, nekem – legyünk bizakodóak – végig is kell írni, neked meg, Kedves Olvasó – ugyancsak reménykedjünk –, végigolvasni.
     Tudod, Kedves Olvasó, a szerző – aki, valljuk be, valamire azért mégiscsak jó – állandóan leltározik. Hogy miért? Fölkérésre indult ez a cikksorozat; csaknem kilenc éven át meg is jelent a néhai Magyar Televízió honlapján. Volt ugyan köztük fejezet, amit kitettek, aztán gyorsan visszavontak; volt, amit ki se tettek, de… mégis. Aztán – nem érte persze váratlanul – 2013. június 3-án a szerző levelet kapott.
     Kedves Varga Sándor Márton,
     nem tudom, hogy mennyire jutottak el az információk Önhöz, vagy mennyire tájékoztatták Önt a vezetőség részéről, de tudtommal már egy jó ideje megszűnt a Szabadság Tér rovat, amiről elvileg írtak is Önnek egy levelet. Amennyiben nem történt ez meg, akkor most már tisztázódott a kérdés, habár nekem is furcsa, hogy a szerzőket miért is nem értesíti egy ilyen gyökeres és drasztikus változtatásról a vezetőség vagy bárki.
     Sajnálom, üdvözlettel, (aláírás).
     Nem mutatta akkor senkinek, baja ne származzék belőle a bátor-becsületes levélírónak. De azon se gondolkozott, abbahagyja-e a Lájvot. Írta tovább, mintha mi se történt volna. Kiválasztotta tizenkét jóakaróját, akik rendszeresen olvasták addig is, és az elkészült fejezeteket elküldte nekik drótpostán. Miközben szembenézett avval, hogy tulajdonképpen… alaposan belegondolva… végső soron… önmagának írja! Tényleg grafománia volna? Írni ugyanis alapvetően, összes kínja dacára, jó. Örök tükör? Lehet. Önterápia? Hiszen mennyi nehézségen segítette át az önfegyelem, hogy történhet bármi, az új fejezettel minden körülmények között el kell készülnie! Lelkiismereti kérdés, mert a másvilágon egészen bizonyosan olvassák, ha senki más, hát Szentirmai Éva? Valami más? Tudja fene.
     Tulajdonképpen tíz könyv.
     Csakhogy a modern idők könyve már nem papír-: áramalapú. Amikor megszűnt a publikációs hely, közölték volna mások. Nem élt a lehetőségekkel.
     Lassan, nagyon lassan, több mint egy év alatt született meg a lajv.hu.
     Magánkiadás.
     Ettől persze minden bizonytalanság csak fokozódik: a rejtőzködés esély a túlélésre.