A szülők, akik rosszul szeretik gyerekeiket (X./10.)

     Minden szülő rajongásig szereti a gyerekét, ugye? Hát éppen ez az: a rajongás! Márpedig a rajongás elvakít: vakságában meg az ember nem látja a fától az erdőt.
     A szülő, aki rosszul szereti a gyerekét – vakon, nem vakon, lényegében mindegy –, azt se látja tisztán, valójában milyen is az ő gyereke. Okos? Buta? Csak szorgalmas? Csak lusta? Csak bizonyos tantárgyak nem érdeklik? Egyetlen tantárgy se érdekli, csak ennyi?
     Eleinte két véglet között őrlődik a szülő. Az Egyik Szülő ilyeneket gondol magában:
     – Ó, gyerek még…
     – Várjunk, majd kialakul…
     – Hadd menjenek a dolgok a maguk útján…
     A Másik Szülő meg ilyesmiket:
     – Most kell embert faragni belőle…
     – Most kell szoros gyeplőn tartani…
     – Most kell neki a tökeit (lányoknak egyebeit) megszorongatni…
     Ily módon a tanár kétféle szülővel találkozik (illetve nem találkozik).
 
     Az Egyik Szülővel sosem találkozik, mert az a szülő szülői értekezletre, fogadóórára nem jár, üzenetekre nem reagál, ám odahaza, ha néhanapján szót vált elvadult gyerekével, mindig igazat ad a kis kópénak:
     – Ez a tanár teljesen hülye!
     A gyerek meg, kellő munícióval fölfegyverkezve ahhoz, hogy a tanárról családilag kialakított véleményt megfelelő hatékonysággal képviselje, máris nyílt színen szólítja föl a hülyét: adja le az osztályt! Elvégre miféle hely az, ahol nyilvánvaló elmebetegek próbálják rákényszeríteni őt, az egyetlen normálist arra, hogy olyatén tevékenységgel rabolja idejét, ami önmagában hülyeség?
     A Másik Szülő folyamatosan rágja a tanárok máját. Nem csupán a szülői értekezleteken jeleskedik, de a szaktanári fogadóórákra is jó előre bejelentkezik, nehogy kiszoruljon a tömegből. Eleinte az iskolai számon hívogatja a tanárokat, ám idővel kinyomozza a teljes tanári kar összes magánelérhetőségét, és saját – vagy céges – telefonjáról sűrűn hívogatja őket. Persze tudja az ímélcímeket is, ezért a személyes beszélgetéseken túl írásban is érdeklődik gyermeke tanulmányi előmeneteléről. Odahaza pedig fennen hirdeti:
     – A tanárnak mindig igaza van!
     A gyerek tehát, még amikor egyértelmű igazságtalanság éri – amiért egyébként a tanár másnap személyesen kér elnézést a tanítványtól –, akkor is azt a nézetet vallja, hogy a tanárnak előző nap igaza volt (bár az elnézéskérés átmenetileg megingatja rögzött hitében, hogy ugyanis most melyik igazság érvényes: a tegnapi-e vagy a mai).
     Ha egy szülő jól szeretné szeretni a gyerekét, az arany középutat keresné. De az oktatás saját farkába harapó kígyójának hol húzható meg a mértani közepe?
 
     Mindesetre a gyereknek is tudathasadása támad. A gyerek vigasztalanná válik. És ha a gyerek vigasztalan, akkor meg kell vigasztalni szegény gyereket, ehhez kétség sem fér.
     Az Egyik Szülőnek megvan erre a biztos receptje. A gyereknek ajándékot kell kapnia! Ám mivel az általános iskola alsó tagozatában kapott már csúcstelót (amit legalább kétévente még menőbbre cserél), a felsőben nótbukot (amit később korszerűbb tabletra vált), amikor elvégezte a nyolc osztályt, kapott a kisded robogót: hát mit lehet neki még ajándékozni gimnazista korában, amikor kocsi, lakás, nyaraló amúgy is van már a nevén?
     Ezért fordulhat elő az, hogy az Egyik Szülő gyereke – aki persze rosszul van szeretve, mi tudjuk – már gimnáziumi éveiben nehezményezi, hogy ő miért nem állhat be az iskolaudvarba autóval, amikor azok a hülye tanárok igen.
     A Másik Szülő gyereke viszont végig van hajtva azon a tizenkét osztályon, amennyi minimálisan szükséges ahhoz, hogy érettségizett emberré váljon. Aztán minden különösebb átmenet nélkül lesz egyetemista, majd diplomás, aki némi utánajárással végzettségének megfelelő álláshoz jut, és szorgalmasan dolgozik, hiszen ő aztán nem ismer egyebet az örökös hajtáson kívül.
     Abban viszont nincs különbség, hogy úgy az Egyik Szülő, mint a Másik Szülő fölött eljár az idő. Előbb-utóbb mindketten beletörődnek, hogy a gyerekeik kiröpülnek a családi fészekből, és néha-néha megkapják ugyan az unokáikat megőrzésre, de már nem az ő dolguk, hogy a kis lurkókat megneveljék… Elvégre mire valók a szülők, nemde?
     A két hajdani gyerek pedig, már felnőttként, egyszer véletlenül találkozik valahol a jövőben.
     Az Egyik Gyerek éppen kiszáll a dzsipjéből, bal mutatóujján megpörgeti slusszkulcsát, és fölkiált:
     – Hé, te! Mi együtt jártunk gimibe! Emlékszel?
     A Másik Gyerek éppen akkor kászálódik le a zsúfolt buszról, egyik kezéből a másikba teszi át a bevásárlószatyrát, hogy megvakarhassa a tarkóját:
     – Emlékszem hát! Mögöttem ültél, és mindig én súgtam neked, amikor feleltél!
     Szóba elegyednek, emlékeket idéznek, elbeszélgetik az időt.
 
– Sietnem kell, szia – mondja az Egyik Gyerek –, üzleti tárgyalásom van – és sokat mondóan megcsörgeti a zsebében az aprót.
– Hűha, szedem a lábamat én is – pillant nagyapjától örökölt órájára a Másik Gyerek –, most éppen nyelvtanfolyamra járok. Gyerek? – kérdezi még hirtelen visszafordulva.
– Egy – mutatja föl jobb hüvelykujját az Egyik Gyerek. – Neked?
– Ugyanannyi. Tiszteltetem a szüleidet.
– Átadom. Viszont.
Elköszönnek, elválnak. Egyik se adja át, soha.