A szülővé lett diák (X./26.)

     Lecsatolja apjától örökölt karóráját. Későre jár, öntudatlanul tekergeti a mutatókat. Föláll, óvatosan lenyomja a gyerekszoba kilincsét, megáll a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodik, nézi a gyerekét, ahogyan alszik.
     Szomorú. Azt gondolja, egy ilyen korú ember már felelősséggel tartozik önmagáért. Nem hiszi, hogy még mindig neki kéne mindent számon tartania, mindent számon kérnie. Nem is hagyná a gyerek. Ő meg tényleg komolyan gondolja ezt a felelősséges izét.
     Le van taglózva. Egyedül hordhatatlanok a súlyai.
     Egymaga keres szakembert, egymaga talál. Zacher Gábornak hívják, toxikológus. Fölhívja, időpontot kér. Kap.
     – Mit tegyek? A gyerekem néha annyit iszik, hogy eszméletét veszti, ha bulizik…
     – Nézzen szembe önmagával: ez a mérhetetlenül berúgós dolog, valljuk be, szinte mindannyiunknak megvolt…
     – De… ennyire? – kérdezi szemlesütve. Mert valóban jutnak eszébe dolgok, mégsem ennyire durvák.
     – Ha egy tizenhat-tizenhét éves azt mondja, megivott két koktélt, plusz egy sört, és nem emlékszik semmire, valószínűleg igazat mond. Az ő kilóival és az üres gyomrával neki ennyi éppen elég.
     Végiggondolja, mit takarított a gyereke után. Kicsit persze magába is száll: valaha takarítottak utána is.
 


Ma is szégyelli magát miatta.

     Aztán az orvosra sandít:
     – Doktor úr honnan tudja…?
     – Hogy én? Én két deci keverttől hánytam végig egy éjszakát az építőtáborban tizenvalahány évesen.
     Csönd. Tán tíz éve kíváncsiságból elment egy szenvedélybetegségről szóló előadásra, egy orvos zavarba ejtő szemléletességgel írta körül, mit érez egy piás, amikor csak rátölt. Utána megkérdezte tőle, saját tapasztalatairól beszélt-e. A pszichiáter megfejthetetlen tekintettel mérte végig.
     Még nem tartanak a beszélgetésben sehol.
     – Akkor most mit csináljak?
     – Mi, mostani szülők nem tudunk mit kezdeni a mai gyerekek bulizási szokásaival.
     – Hát igen – sóhajt föl megkönnyebbülten, hogy más mondta ki helyette.
     – Nekünk még érettségi előtt is haza kellett mennünk éjjel tizenegyre! Ma pedig egy valamire való buli el sem kezdődik tíz előtt…
     A doktor a szemébe néz.
     – A kamaszok mindig próbálgatták a határaikat! Most sincs másképp.
     – Jó, jó, de ennyire?
     – Sok gyerek feszültséget old az ivással, legalábbis azt gondolja. A hétköznapok rengeteg tanórája, különórája, edzése után kiengedi a gőzt…
     – De miért éppen így?
     Az orvos hatásszünetet tart.
     – Hogy honnan gondolja a gyerek, mit kell csinálnia? Ha azt látja otthon, hogy anyu ujjai közt mindig füstölög a cigi… Apu munka után, minden este elkortyolgat egy üveg borocskát…
     Összébb húzza magán a kabátot. Most veszi észre, le se vette.
     – Még mindig nem tudom, mit csináljak.
     – Kommunikáljon! A statisztika szerint napi hét percet beszél a szülő a gyerekével! Ráadásul ezek a beszélgetések általában arról szólnak, mi volt az iskolában, mikor jössz haza, mit kérsz enni…
     – Jaj! – kiált föl. – Miről lehet vele beszélni…? Nem lehet semmiről! Mindenre azt mondja, „semmi”, „nem fontos”, „mindegy”, „te ezt nem értheted”…
     – Bármiről lehet vele beszélgetni. Az időjárástól kezdve a focimeccseken keresztül a napi politikáig, zenéről és filmekről, csajokról és pasikról… Mindenről. Sokkal okosabbak ezek a mai kölykök, mint mi voltunk ennyi idősen!
     – Na, hiszen…
     Az orvos most lehengerlő.
     – Folyamatos információáradatban élnek. Egy mai gyerek hat-hétféle dologra is tud egyszerre figyelni.
     Hallgat, aztán az órájára néz – egyszer továbbörökítené ő is –, megköszöni a tanácsokat. A másik széttárja a karját:
     – Tilos avval kezdeni, hogy „Bezzeg az én időmben…”! Meg hogy „Gyere, üljünk le, beszéljünk a drogról!”
     A szülő nagyot nyel.
 


Aha, aha, bólogat, és indul haza.

     Kivárja a megfelelő alkalmat, próbálja megbeszélni a gyerekkel azt az éjszakát. A legbarátságosabban magyarázza el neki, hogy ami történt, nem a csíny vagy a megengedhető lazaság kategóriája. Súlyos és veszélyes hiba, aminek adott esetben visszafordíthatatlan következményei lehetnek.
     A beszélgetést utólag nem sorolja a legsikerültebbek közé. Meglepő mennyiségű frusztráció és düh szakadt föl: megállapítja, hogy az a vélekedése, miszerint túl vannak a kamaszkor nehezén, elhamarkodottnak bizonyult.
     Az, gondolja, amikor valaki tudatára ébred, hogy elszúrt valamit, és azt már nem lehet meg nem történtté tenni, önmagában is fölzaklató. Látja a gyerekén, hogy fél, amitől dühös lesz, amitől még jobban fél, amitől még dühösebbé válik... Fogadkozik, mostantól próbálja a támogatást és a számonkérést olyan arányban adagolni, hogy a gyerek érezze, baj van, de ne érezze azt, hogy már minden mindegy.
     Szeretné beleverni a gyerek orrát a… a történtekbe, hogy egyszer és mindenkorra elmenjen tőle a kedve, annyira azonban mégsem, hogy dacból inkább sumákolni kezdjen.
     Életében először forgatná előre az időt.