A tanár, aki tanítani akar (X./20.)

     Az a dilije, hogy… a tudás hatalom. Gyerekkorában ezerszer hallotta apjától Bacon szállóigéjét: cipeli az örökséget.
     Kötelező olvasmányokat ad föl. Már a tanév végén elmondja – papíron kiosztja, ímélben elküldi (a szülőknek is) –, min kéne szeretett diákjainak a kikapcsolódás és pihenés heteiben átrágniuk magukat. Tán hat-nyolc regény, egy-két színdarab: versek majd év közben, órán, együtt.
 
     Saját bőrén tesztelte persze, milyen gyorsan váltja egymást rekkenő hőség és metsző hideg, így aztán augusztus közepén avval háborgatja a tanulóifjúságot, küldjenek neki a hónap végére három nyári olvasmányhoz tíz-tíz-tíz kérdést. Hogy kiderítse belőlük, valóban olvasták-e az inkriminált műveket.
     A gondjaira bízott ifjú hölgyek és urak többsége küldi. Megnyugszik.
     Szeptemberben Az ember tragédiájával indít. Saját gyerekein tapasztalta, hogy ez a nemzedék nem szívta magába az anyatejjel a betűkultúrát: többször negyvenöt percet szán arra, hogy végignézzenek egy száznegyvenhét perces tévéadaptációt 1968-ból. Színről színre megállnak, megbeszélik. Annak tudatában, hogy alaposan kitárgyalták a dicső emberiségkölteményt, memoritert ad föl: hebegések-habogások. Dolgozatot írat Madáchból: katasztrófa. Lesz ez majd jobb is, bátorítja önmagát.
     Haladnak tovább. Egy hetet – hét napot, százhatvannyolc órát! – ad, hogy minden diák olvasson el egy-egy viszonylag rövid Gogol-, Tolsztoj-, Csehov-novellát. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését dupla órán, közészámolva a szünetet is, alázatos filmváltozatban vetíti le nekik. Azon frissiben röpül a röpdolgozat: részletekre kérdez rá, kellő koncentrációval ültek-e a nebulók a monitor előtt. Az eredménytelenség láttán mélységesen megdöbben.
     Baudelaire-t, Verlaine-t, Rimbaud-t olvasnak meghitt együttlétben. Zaftos részleteket pletykál a költők magánéletéből, hogy fölkeltse diákjai érdeklődését. Saját magáról mesél, kamaszfejjel hogyan szeretett D. E. hatására a szimbolizmusba Zamárdi felső vasútállomásán egy nyári alkonyon. Az iskolai könyvtárossal még két antikvár kötetet rendelnek, hogy amikor tömegek ostromolják majd a bibliotékát Rimbaud-kötetért, jusson legalább háromnak! Az órán elemez, értelmez, értékel, érvel: libeg a füle a lelkesedéstől! Nem feleltet, csak lazán, amúgy beszélgetősen visszakérdezi a diákokat, mi ragadt meg bennük. Otthon kiönti szívét a feleségének, mennyire el van keseredve, és aznap korán bújik ágyba A romlás virágaival.
     Reggel avval kel, hogy soha nem szabad föladni.
     – Mennyi gödörből másztam már ki! – sóhajt arcmásának, amely aggódva szemléli őt a borotválkozótükörből.
     Nyolckor megkérdezi, ki olvasta Ibsen Nóráját. (Nyárra kötelező volt.) Bátorítóan pillant körbe:
     – Őszintén… Nem osztályzatra megy.
     Erdőt persze nem remélt fölemelt karokból, de a néhány magányos cédrus… Mintha szíven szúrnák. Másnapra betámolyog egy dévédével: ő vette föl évekkel korábban, csak úgy, magának a filmváltozatot, mert a fiatal Anthony Hopkins játssza Torvaldot. Utal rá, hogy ugyanez a színész alakította dr. Hannibal Lectert és Sir Alfred Hitchcockot.
     Vajda János erotikus verseiből szemezget a 19. század végéről: gömbölyödő vállak, kivillanó bokák azonban senki érdeklődését föl nem keltik, és amikor indul a duruzs, amíg ő költeményeket recitál, abbahagyja. Föladja memoriternek a Húsz év múlvát vagy Az üstököst: szabad választás, mindkettő mindössze tizenhat sor. A megszerzett érdemjegyekkel az osztály tanulmányi átlaga számottevően zuhan.
     Lelki fröccs az általános műveltség nélkülözhetetlenségéről az európai civilizáció fejlődéstörténetében.
     Mikszáthtól az Új Zrínyiász a kötelező olvasmány. Néha mintha belemarnának a gyomrába; vért izzad.
     Amikor hangulatjavító intézkedésként együtt olvasnak el – bekezdésről bekezdésre más-más diák hangosan – egy Mikszáth-novellát a szöveggyűjteményből, fölismeri, hogy néhányan súlyos olvasási gondokkal küszködnek! Magát okolja: hogyhogy eddig nem tűnt föl? Megérti, a dolgozatokban miért nincsenek sosem bekezdések. Tisztázza az ifjúsággal, mi az, hogy „bekezdés”. Miután a magánakciót eredményesnek ítéli, próbálják a korábban hallottakból visszamenőleg összeszedni a kevés szereplős, egyszerű történet eseményeit. Kudarc a köbön. Szemhéja rángatózni kezd.
     A részsikereken felbuzdulva másnap Móricztól is együtt olvasnak novellát. Ekkor hasít a fejébe először a fájdalom; napokig nem múlik. Folytonos migrénjét leküzdendő négyóránként bevesz egy Quarelint. Mindössze három és fél oldalas novellát ad föl házi feladatként, hogy péntekről hétfőre rágják át magukat rajta.
     Elérkezik a hétfő. Nyolc óra harminc perckor föladja.
 
     Csakhogy… nem adja könnyen magát! Küzd, kihúzza a napot estig, akkor tanári jövedelméből – munkaerejét újratermelendő – autogén tréningre fizeti be magát egy méregdrága pszichiáterhez, másnap pedig előveteti tanítványaival az irodalomkönyvet. Az első dicsőség: mindenki előbányássza! Kiderül, hogy mindannyian az iskolai szekrény legalján tárolják a névre kikölcsönzött könyvtári példányt az év eleje óta. Lassan, jól artikulálva, meg-megállva fölolvassa a tankönyvszerző mondatait. Közben diktálja, mit kell ceruzával aláhúzni. Amikor a fejezet végére érnek, diktálja, mit kell jegyzet gyanánt a füzetbe másolni, onnét bemagolni. Az óra végén kikérdezi a jó tanulókat, aztán a rosszakat, megragadt-e bennük valami abból, amit egyszer olvastak, kétszer hallottak. Egyébként nem érdekli. Érdekli. Nem érdekli. Érdekli. Nem érd…
     Nem kedves, nem mosolyog, nem lelkendezik. Nem szúr a szíve, nem mar a gyomra, nem rángatózik a szemhéja, nem hasogat a feje, nem szorong.
     Hazamegy, felesége homlokára könnyű csókot lehel, és ártatlan mosollyal megkérdezi saját gyermekeit:
     – Na, szemem fényei, kikérdezhetem a leckét?