A tanárrá vált ember (X./16.)

     Született tanárok nincsenek. Soha nem is léteztek: az ilyesmi csak legenda. Az ember alapvetően embernek születik; átlagos keretek között csecsemőből kisgyermek lesz, aztán gyermek, serdülő, fiatal felnőtt, érett felnőtt, végül időskorú, aztán… E vegetatív-generatív-pszichoszociális fejlődés közben kell történnie valaminek.
     Valaha a tanárősök ereszkedtek le a fáról, és kezdtek két lábon járni, az előtanárok már használták az a fölszabadult kezüket, az agytérfogata az őstanároknak kezdett nőni: talán emiatt szerettek csoportokban élni. Belőlük alakult ki a homo pedagogicus, aki már gondolkodik és beszél.
     – Mi ez a hablaty, szerzőkém? Konkrétumokat akarok hallani! – horkan föl a közelből egy valódi tanár, amikor az áltanár életműve új fejezetét írja alkonyattájt. Világosságot is kell gyújtani idebent. Ez a tanár igazi közege: sötétségben fényeskedni! Néha elbizonytalanodik ugyan, például hajnalban, amikor kikászálódik a paplan alól, kinéz az ablakon, állt-e be éjszaka bármi változás a környéken, és fölpillant az égre: ott a rengeteg feketeség… Meg is fordul a fejében, milyen jól elvan az a hatalmas világegyetem anélkül, hogy bármi is derengene a mélyéről.
 
     – Ki tudja, kell-e látni a láthatatlant – von vállat, és félretaposott papucsában kicsoszog a fürdőszobába.
     Hajnalban kel ugyanis a tanár, egyenest a tyúkokkal. Eleinte nehezen szokta meg, aztán már nem is képes visszaállni a hosszú alvásra, hétvégén se, szünetben se. A korai órákban javít egy kevéske dolgozatot, hogy behozzon valamennyit a lemaradásokból, igazít valamit valamelyik óravázlatán (az éjjel álmodta meg): tollászkodásra alig futja már az időből. A tanár pontosan úgy néz ki, ahogy: maga festi a haját, maga nyírja a szőrét, maga köti magának a pulóverét, szíve szerint a cipőjét is maga talpalná, de inkább kitömködi újságpapírral.
     Elácsorog a tanár zsúfolt, hajnali villamosokon kapaszkodó kollégák között: az iskola a második otthona. Van neki bérelt széke a tanári szobában, tartozik ahhoz egy lakályos, majd’ négyzetméternyi íróasztallap két fiókkal. Az épületben általában világos van és meleg, kora délutántól többnyire csönd is telepszik rá: napi öt-hat-hét megtartott óra után a tanár ültő helyében alszik el. Megkésett ebéd utáni szundi. Szokott bevinni magának otthonról némi maradékot, azt melegíti föl a közös rezsón (gazdagabb helyeken mikrohullámú sütőben, amelyet valamelyik kolléga vitt be, hiszen nekik, rejtélyes körülmények között, tellett újra, a régivel meg mi egyebet kezdtek volna).
     A tanár tehát általában gyomorbeteg, ami meglátszik a kedélyén is. Általában savanyú, elkínzott ember: ha jókedvűnek tűnik, azt csak tetteti!
     Mert tettet a tanár, ugyanis ő valójában színész. Szerepjátszó, aki nem estéről estére vált alakot, hanem óráról órára! Tíz-tizenöt perc alatt bújik más jelmezbe: az egyik osztályban barátságos arcot mutat, a másikban zordat. Az egyikben vasszigorral kér számon el nem végzett feladatokat, a másikban legbehízelgőbb hangján magyaráz. Ha történelmet tanít, negyvenöt percenként ugrál az ókori Rómából a második világháború távol-keleti hadszíntereiig, ha fizikát, hát hol a kvantummechanika professzora, hol az elektromágnesességé. A tanár polihisztor.
     Is. Mert ha egy diák nem ért valamit a felnőttek világából, ki mástól kérdezné meg, mint a tanárától? És amikor a tanár éppen levegőt vesz, hogy megnyugtató választ rögtönözzön, a diák a szavába vág, hiszen a tanár pap is, aki, ha kell, gyóntat, pszichológus is, aki szükség esetén csak figyel.
 
     Cincog zsebében a krajcár, de ha valamelyik tanítványának hallhatóan kopog a szeme az éhségtől, vesz neki valamit a büfében. Ha orvos kell egy ablaktörő hóhányónak, rohan vele az ügyeletre. Ha nem mer hazamenni a büdös kölyök, mert otthon áll a bál, a tanár csönget be vele. Ha vigyázni kell a kistesóra, a tanár átugrik egy estére, de tényleg csak most az egyszer, és tényleg utoljára.
     Marad-e ideje a tanárnak a saját családjára? Marad, mert a tanár alig alszik, akkor is nyitott szemmel! Amikor hazaér, a gyereke a nyakába csimpaszkodik:
     – De jó, hogy végre itthon vagy! Segítesz megcsinálni a házimat?
     A tanár a nap huszonnégy órájában tanár. Tanár otthon és az iskolában, tanár az utcán, a boltban és mindennemű hivatalban. A tanár rutinszerűen javítja ki az üzletek neonfeliratainak helyesírási hibáit, a járműveken a hangosanbeszélő artikulálatlan beszólásait, a számlákon az összeadás végeredményét.
     A tanár mindenkinek az idegeire megy.
     Már ameddig. Tanévről tanévre él: szíve vérzik, amikor meg kell válnia attól a tüneményes osztálytól, és átmenetileg oldódik a görcs a gyomrában, amikor megszabadul attól az alpáritól. Váratlanul azt veszi észre, hogy megint kiment alóla egy osztály. És már megint. És megőszül a haja, fogai kihullnak, elkopnak a csigolyái, visszeres lesz a lába. Idővel ölébe kuckózik gyerekének gyereke, aki a fülébe duruzsolja, hogy ha majd nagy lesz, olyan szeretne lenni, mint ő.
     Akkor a tanár átmenetileg elolvad a gyönyörűségtől, megsimogatja azt a tündéri pofikát, és azt rebegi:
     – Azért gondold meg, kisunokám, gondold meg jól.
     Amikor a tanárt utolsó útjára kísérik – másnap a folyosón fejcsóválva jegyzi meg egy kolléga, milyen kevesen szakítottak arra időt, hogy hétköznap délelőtt kivillamosozzanak a temetőbe –, a gyászolók között összesúg néhány volt tanítvány:
     – Erre a pályára születni kell.