A vérbeli tanár (X./47.)

     A vérbeli tanár a nap huszonnégy órájában tanár. Nyár derekán, vakáció közepén, amikor tombol a kánikula, szombat esti láz idején: éppen ettől vérbeli.
     Eredetileg nem fertőzte virus pedagogus a vérét: eleinte mindössze potenciális áldozatjelölt volt, viktimológiai eset (ha szabad annak nevezni). Őt oktatták-nevelték, például, hogy ne piszkálja az orrát, ne dugja ujját konnektorokba, ne fusson le a járdáról az elgurult labdája után, csupa ne és ne és ne formájában gyömöszölte magába a legesleghasznosabb tanításokat. Aztán rájött, hogy másokon uralkodni sokkal jobb, mint elviselni mások uralmát.
     Fertőzöttek tányérjából kezdett enni, poharából inni, és leszokott a kézmosásról.
     Persze, hogy bekapta a vírust.
     Még jelmondat is fogalmaztatott nem létező címerére.
     – Solum aliquibus obolis!
     Kapjon ugyanis akármekkora jutalmat, fizetésemelést, a tanár – vérbeli, nem vérbeli, mindegy – folyamatosan koldul, hogy: csak néhány fillért! Szerinte ugyanis, márpedig ez szilárd meggyőződése, az ő munkáját nem honorálják megfelelően. Ami egyébként igaz, ám a vérbeli tanár korántsem anyagi ellenszolgáltatásért csinálja… Mert a vérbeli tanár – nem is tanár! …
     Hanem?
     A tanár – mind a válogatott ötven, aki a mi falunkban, de majd’ mind a százezer, aki az országnyi iskolában csak működik – színész.
     Egyszer – nevezzük diplomaosztásnak, munkaszerződésnek, kinevezésnek stb. – kezébe nyomtak egy előre megírt, jól-rosszul dramatizált darabot. Onnét kezdve egy életen át abban játssza a ráosztott epizódszerepet, miközben avval áltatja magát, hogy főszereplő.
     Reggelente beskálázza és kisminkeli magát, jelmezt ölt (a tanárjelmezről ld. az idevágó szakirodalmat – a szerk. megj.), és kilép a világot jelentő deszkákra.
     Kezdődik az előadás. Játszik őrmestert, amikor ráncba szedi a diákokat, hogy legyenek képesek vigyázzállásba merevedni a padjuk mellett, hangosan köszönni, aztán végighallgatni, amíg a hetes jelent. Játszik bútorszállítót, és helyükre tolja a csámpás asztalokat, székeket. Játszik kishivatalnokot, aki elkönyveli a statisztikai adatokat.
     Megy minden forgatókönyv szerint. Feleltetés, röpdolgozat, házi feladatok ellenőrzése, ismétlés, új anyag fejekbe csempészése rafkós módszerekkel.
     Kétféle színész, azaz kétféle tanár létezik: az egyik, amelyik az említett fejeket káposztalével töltöttnek tekinti, a másik meg, amelyik aggyal (persze kevesebbel-többel). Előbbinek egyszerűbb a dolga:
     – Kérem, kedves kritikus közönség, én az anyagot leadtam (értsd: a szerepet eljátsztam), a többi (értsd: kódolás, értelmezés, alkalmazás stb.) az önök dolga – magyarázkodik, és már rohan a következő hakniba.
     Utóbbinak – aki, ugye, agyat tételez diákkobakokban – azért komplikáltabb a szerepe, mert azt szeretné, hogy a közönség vele együtt élje át a művészi alkotás élményét: hogyan kell megoldani a két ismeretlenes egyenletet, ábécérendben fölmondani a Föld hegy- s vízrajzát, néven nevezni az első újkori olimpia magyar érmeseit.
     A tanár hatásvadász: úgy építi föl a rendelkezésére álló, felvonásnyi időt (általában negyvenöt percet), hogy annak legyen füle-farka. Megágyaz a poénoknak, amelyeket a legmegfelelőbb pillanatokban, a drámai csúcsokon (padra firkáláskor, egymással sugdolózáskor, kicsöngetés után egy perccel stb.) süt el. Mert a tanár – a személyre szabott technikát előzőleg a saját bőrén kísérletezi ki – a hatásra játszik: komikusra vagy tragikusra, az neki lényegében teljességgel mindegy.
     Őriz emlékezetében feledhetetlen előadásokat.
     – Úgy hét éve egyszer, amikor bár már tizenkilencedszer játsztam el a Toldiból a farkaskalandot, rettegést véltem fölfedezni gyámoltalanabb leányok tekintetében…
     – Ah, amikor tavalyelőtt a madeleine-jelenetet építettem föl balról bejőve Prousttól, mire a szünetben mindenki rohant a büfébe teázni…
     – Ja, elég jól hozom a figurát évről évre a Halotti beszédben, olyankor az első sorban ülőknek rendre könnybe lábasztom a jobb szemét…
     A vérbeli tanárnak egyetlenegy fokmérő létezik: a taps. A siker élteti. Ellenszolgáltatásként ötössel vagy egyessel, dicsérővel vagy intővel fizet, de azt is csupán azért, hogy autogramot osztogathasson.
     Be ne dőljünk neki, amikor magasztos eszméket hangoztat, hogy a jövőnek dolgozik, hiszen a tanítványok visszamenőleges hálájáról ő már értesülni se fog: nagy frászt! A vérbeli tanár a jelen embere, a sosem múló percé: a tanár számára mindig éppen zajlik a most. A vérbeli tanár pontosan akkor és pontosan ott hozza meg sorsdöntő döntéseit, hogy:
     – Azt a szemetet most szedessem föl?
     – Ezt a szót most töröljem a tábláról?
     – Arra a diákra most szóljak rá, hogy ne az ablakon bámuljon ki, amikor hozzá beszélek?
     A tanár folyamatosan mások bőrébe bújik: a diákjaiéba, a szülőkébe, a kollégáiba, de bárkiébe, aki az előadása sikeréhez bármit hozzátehet.
     Ezért van az, hogy a vérbeli tanár az utcán is tanár. Rászól vadidegenekre, hogy kössék meg a cipőfűzőjüket, töröljék meg az orrukat, és ne használjanak trágár kifejezéseket, különben beír az ellenőrzőjükbe. Messze idegenben is tanár, ahol javítja a kiejtést, a slendrián fogalmazást és a külalakot. És persze otthon is éjjel-nappal, folyton-folyvást tanár. Még álmában is tanár, amikor félkómában odaszól házastársának, akinek lecsukódik már a szeme:
     – Oltsd le a villanyt…
     Vegyük észre, hogy a vérbeli tanár két előadás között, amikor regenerálódik (amire neki is szüksége van, bár munkabírása korlátlan), öntudatlan állapotában is az egész világegyetem jobbítására egyes-egyedül hivatott lény, aki ennek megfelelően másokkal csakis és kizárólag felszólító módban képes beszélni, kivéve, amikor ellentmondást nem tűrően éppen kijelent.