Anya és apa (X./37.)

     „Egyszer, virradatkor, olyan természetességgel alapítasz új otthont, mintha naponta ugyanazokkal a mozdulatokkal csomagolnád össze az ágyneműt, a lábasokat, és szólnál, hogy hozzam be a létrát. Azon a reggelen fáradhatatlan vagy, és nem változol másnap reggelig, amikor alig van erőd elcsókolni a jónapotcsókot; te vagy a legelnyűhetetlenebb fáradt nő, édesem.
     Érzed te is, érezzük mi is, sok most neked: munka, tanulás, család, háztartás, egyebek (a sorrend naponta többször cserélődik). Fizikailag még csak-csak viseled a terheket, de a lelki tényezők spirálja örvénybe ránt: már délelőtt melegebb égtájra küldöd az igazgatód, miközben idegeidre mennek a diákjaid, minderre pedig legjobb orvosság az alkalmi süketség. Idehaza üres a hűtőszekrény, halomban áll a vasalnivaló, porcicák hömpölyögnek a szekrény alól, apád pedig ébredéstől lefekvésig hív, mikor ücsörögsz el végre anyáddal egy rejtvény fölött. Tegnap beszéltem a gyerekeinkkel, többet kellene segítenünk neked, mert megszoktuk, hogy gondoskodsz rólunk, de a törődésedet sosem, mindig csak a hiányát vesszük észre; nézd el nekünk, bár igazán nem akarunk még evvel is téged terhelni.
     A konyhában sürögsz-forogsz, fő az étel, szól a rádió. Jól vagy, jólesik néha egyedül, amikor nem nyaggatunk, és bár elkélne a segítség, most jobb így neked, világ elöl bezárulsz (mint az ajtó, védve olajszagtól), magad előtt kinyílsz (mint az ablak friss levegőért). Hallom odakint, ahogy motyogsz, hallom, ahogy elhallgatsz. Most iszod azt a korty pálinkát, amit megkívántál (és ami ugyancsak jólesik), hamarosan kész az ebéd, tudod, hogy műremek, büszke leszel, amikor percek alatt kiürül a tál, a teljesség délelőttje, majd gyönyörködni fogok benned, ahogy eltelsz önmagaddal, sugárzol – és nekünk is jut belőled.
 
     A villamosmegállóban a lányunkat szidom, miért nem tudott három órát szakítani ránk halaszthatatlan elfoglaltsági közepette, te anyatigrisként véded őt (a fiunkat csepülni nem is hagysz időt). A fogaskerekűn már alig szólunk egymáshoz, aztán az erdei ösvényen hosszasan boncolgatsz valami semlegesnek tűnő témát. Az avarropogás közben végtelen nyugalom száll ránk, megállunk, elnézünk a völgy fölött, túloldalt barna-sárga-arany lombon csillan a napfény, arra gondolok, milyen kevés idő marad fölösleges haragokra, sétálgatunk másfél órát madárcsiripeléstelenül, buszra szállunk (akad ülőhely), egymás szavába vágunk, ahogy kitárgyaljuk: bizonyára az ebédet sem melegítették meg, tíz perc múlva azon nevet a család, milyen finom egy tányér zöldborsófőzelék tükörtojással.
     Te mindig tudod, mit kell csinálni, édes jó feleségem, még akkor is tudod szerencsére, amikor nekem sejtelmem sincs, és mások helyett is tudod, akik esetleg maguktól sose tudnák. De te már előre kitalálod a mi végig se gondolt gondolatainkat is, mert te mindig azonnal el tudod dönteni, mi helyes és mi helytelen, és előre látod azt is, ami nekünk még visszafelé is észrevehetetlen, és mindez azért, mert időben elfoglaltad a legjobb helyet az asztalnál: nő vagy, feleség, anya – tanár mindörökre.
     Ó, nők! Kik mindent mindig jobban tudtok nálunk, és mindig megmondjátok, mit kell csinálnunk, kivéve, amikor tanácstalanul álltok a postán a sorban, hogy hova kell írni az irányítószámot! Ó, a reggelek meg az esték, amikor ránk pirítotok, hogy megint nem hajtottuk vissza a vécéülőkét, de a vízvezeték-szerelőnek nem tudjátok elmagyarázni (még telefonon se), mi a baj a tartállyal odafönt! Megint kezdesz undokoskodni, drága, az orrod kihegyesedik, és a szád elvékonyodik, én pedig mindenre azt mondom: „Igen!”, mielőtt hosszú időre hallgatni kezdek.
     Napszaktól függetlenül megyek az idegeidre (mondatja velem a mindennapos tapasztalat), mi több, a holdciklus sincs rád befolyással, se az évszakok hangulatjavító (-rontó) váltakozása, miként az évek múlásával se veszed tudomásul, hogy hajszálpontosan olyan vagyok, amilyen, s megközelítőleg sem olyan, amilyennek szeretnél. Avval szoktál tréfálkozni ismeretségi körben, hogy én vagyok a pedagógiád csődje (pedig jóakaróim időben figyelmeztettek, hogy tanárt véletlenül se vegyek feleségül), és ilyen alkalmakkor semmibe nézően vállat vonsz, és szádat csücsörítve fölhúzod a szemöldököd. Néha próbálom törni a fejem (de nem jutok eredményre), miért éppen engem választottál férjedül, amikor hozzád sokkal illőbbet is találhattál volna, de téged nyilván a kihívás vonzott bennem (bár ebben a kalandban kódolva volt, hogy bukni sokkal esélyesebb, mint nyerni). Azt hiszem, egyszerűen a nyelvtanom bosszant: ha kérdezlek, hogy miért éppen azt kérdezem, ha válaszolok, hogy miért éppen azt és úgy, legszívesebben hosszan hallgatok a társaságodban (vagy igyekezlek megkímélni magamtól és odébbállok), de még a csöndem is próbára tesz (és te nem állod).
     Mi motoszkálhat egy nő képzeletében (konkrétan a tiédben), amikor hetekig töri a fejét azon, hogyan burkolhatná be a lakást belülről, hogy eltakarja mind a frissen festett falakat? Mind az újonnan lerakott parkettát mindenféle függönnyel meg szőnyeggel, mert szerinte az úgy meghitt és otthonos? És amikor zsákmányát cipelve hazatér a férfi, miért a föltétel nélküli hódolatát várja a nő, hogy milyen tökéletesen rendezett át és el mindent, amíg az a vadászmezőkön pusztul, ám onnét visszatér? És miért kerekedik köztük vita abból, hogy előbbi utóbbi véleményét firtatja, amíg utóbbi rutinosan kerüli a választ, de előbbi addig erőszakoskodik, mígnem utóbbi elmondja, hogy minden úgy pompázik jól, ahogy elrendeltetett, csupán egy parányi ponton csinálná másképp esetleg? Na, ennyi elég ahhoz, hogy kitörjön a családi ribillió!