Az érett diák (X./41.)

     A diák éretlensége és érettsége között egyik pillanatról a másikra éles cezúra húzódik. Az érett diák ugyanis abban a másodpercben, amint utolsó szóbelije után, érezvén, hogy sikerült, kilép az ajtón, habozás nélkül kiteljesedik!
     
      
     Ám ne higgyük, hogy a diák villanásszerűen érik be. Maga az érés hosszú folyamat, miként esetenként a szemünk láttára megy végbe emberöltők alatt úgy a társadalomban, mint a természetben. Meg kell az ilyesmit érni.
     A diákot először – magról, esetleg hajtásról – el kell ültetnünk. Elültetés nélkül egyszerűen nem történik semmi! Persze az… „elültetés” megcselekvése előtt, alatt, után mi, felnőttek, gyakorta szembesülünk avval, hogy önnön érettségünk is hagy maga után kívánnivalókat.
     „Elültetés” után mégsem szunnyadhatunk el azonmód: súlyos tévedés volna azt hinni, hogy mostantól mindent megold az idő. A magoncot – vagy miképp nevezzük – széltől is óvni kell, a magunk módján ellátni egészséges tápanyagokkal, egészségtelenektől kímélni… Közben persze az idő valóban telik-múlik, szinte észrevétlenül. Decemberből például június lesz, ki gondolta volna.
     A diák folyamatos táplálása végeérhetetlen folyamat. Szoknyás diákok esetében kevésbé, nadrágosok esetében többé. Tudunk olyan diákról, aki ültő helyében (esetleg állva, mint a szódás lovak – erre mindjárt kitérünk) képes magába tömni akár egy családi pizzát (ízlés és lehetőség szerint). Tudunk persze olyat, aki csokoládét fal táblaszám, vagy grenadírmarsot, púpozott tányérral.
     Tehát az imént pedzett „ülve vagy állva” dilemma. Nos, a diákot nem csupán fizikálisan szükséges táplálnunk, hanem mentálisan is! Ezt nevezik az illetékesek „nevelésnek”: későbbi viselkedésünket legalább ötven százalékban neveltetésünk határozza meg! A problémáink gyökere rögvest az, hogy mi a teendő olyankor, ha mi, magunk vagyunk neveletlenek… Miért? Mert anyáink, atyáink nem neveltek meg bennünket, hiszen őket se nevelték nagyanyáink, nagyatyáink, és így tovább, visszafelé egészen az idők kezdetéig. A neveletlenség genetikailag öröklődik, mint a hajszín meg a szemszín, amelyekről köztudomású, hogy nem vagyunk rájuk befolyással, leszámítva a hajfestéket meg a kontaktlencsét.
     Huzamos ideig feszengünk tehát egy neveletlen diákkal, szerencsés esetben érzékeljük, hogy valamit kezdeni kéne vele, csak sejtelmünk sincs, hogy mit.
     A föntebb vázolt probléma persze szélsőséges eset. Mi, felnőttek, az esetek nagy többségében hajszálpontosan tudjuk, mit kell tennünk! Tudjuk, de gyakorta mégse tesszük. Bizonyos filozófusok véleményével ellentétben a tétel („nem tudják, de teszik”) – tapasztalataink nyomán – fordítva igaz („tudják, de nem teszik”). Ebből kifolyólag adódnak olyan helyzetek, amikor a diák teljességgel magára hagyatva, a dzsungel törvényei szerint, valahol a vadonban vagy az árnyékszék tövében próbál megkapaszkodni és fölnőni.
     Ezen a ponton lép be a nem remélt segítség: az iskola. Az iskolát hajdani felnőttek arra találták ki, hogy olyan feladatokat vegyen át, amelyeket a szülő nem akar/képes/tud megoldani. Az iskola etet, itat, ruháztat, mi több, nyújt olyan szolgáltatásokat (fedelet fejek fölé, fekvőhelyet, meleget, fényt, tisztálkodási lehetőséget és orvosi ellátást, hogy csak néhány példát említsünk), amelyek adott esetben nélkülözhetetlenek. Alapfunkciói ellátása mellett, amennyi ideje és energiája marad, az iskola próbál „oktatni” és „nevelni”.
     Mert mi a cél? A cél – azon túl, hogy megírjuk a Lájvszkúl Gájdnak ezt a fejezetét is – az, hogy a társadalomnak hasznos állampolgárokat bocsássunk ki… a nagybetűsbe. Tulajdonképpen persze ennél sokkal furfangosabb: olyan leendő munkavállalókat segítsünk magunk mögé, akik majd, amikor nekünk, szüleiknek és tanáraiknak, szükségünk lesz rájuk, ideig-óráig garantálják orvosi ellátásunkat, mi több, úgy egyáltalán ellátásunkat (ez persze nem azt jelenti, hogy fizessék vissza, amit beléjük ruháztunk), és amikor eljön az ideje, illően eltemessenek bennünket.
     Ez itt a kulcsszó: az „illően”.
     Erre neveljük őket. Hogy képesek legyenek úgy viselkedni, akár kisebbségben maradva is, ahogyan a többség elvárja tőlük. Ne pironkodjunk: belekalapáljuk őket a betonba. Mire föl átmenetileg lázonganak ellenünk, aztán tudomásul veszik, hogy bölcsebben teszik, ha beletörődnek a sorsukba. Akarva-akaratlanul, de állunk előttük követendő példaként… Csak gondoljunk bele: később ők lesznek szülők, akik a mi unokáinkat fogják hasonló elméletek és gyakorlatok nyomán az éretlenségből az érettségbe vezetni.
     Ez az egész nem több mint… érzés. Bejárja őket tetőtől talpig: a banketten egy tanárnő összetegeződik velük, ők ábrándos tekintettel visszanéznek, aztán kimennek az étterem elé, körbeveszik magukat a többiekkel, rágyújtanak, szemelgetnek idejétmúlt történetekből, kicsit tanácstalanok, de visszamenve kikeresik a svédasztal táljai közül azt, amelyen a legfinomabb falatok sorakoznak.
     Egy szép napon az érett diák fehér blúzt (inget) vesz föl, sötét kiskosztümöt (öltönyt), zárt cipőjéhez harisnyát húz (zoknija színe harmonizál a nadrágjáéval, az öve viszont a cipőjével), és a többi, és a többi, vagyis úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki. Lesöpri válláról azt a porszemet, amelyet odaképzel, de valójában ott sincs.