Az érzéketlen osztálytárs (X./30.)

     Egyszer rajzszöget tesztek a székére, föl se jajdul. Matekdolgozat közben körzővel bököditek, meg se rezdül. Fát lehet vágni a hátán, azt se érzi. Mosolyogj rá: nem fog visszamosolyogni, viszont fakadj előtte sírva, na, tuti, ő az első, aki nem fog vigasztalni.
     Idővel leszálltok róla. Unalmas.
     Mindennek ellenére sose hiányzik a suliból, nektek legalábbis föl se tűnik. A berendezéshez tartozónak vélitek: székek, padok, tanári asztal és szék, tábla, szemetes. Az első közös tanévetek elején néhány lelkes szülő hozott be függönyt, szerelt föl karnist; hát még azok csüngnek-lógnak. Ennyi. Meg ő.
 
     Többnyire már a sarokban olvas, amikor megérkeztek, és vélhetően ő hagyja el utoljára a helyiséget, de ezt senki nem tudja bizonyítani, mert egyikőtök sem látja, mikor távozik.
     Telnek az évek. Mintha ott volna egyik-másik érettségi találkozón. Mintha azokon is kitalálnátok valami tréfát a kárára, mintha nevetnétek a saját vicceiteken. Mintha néha mondott volna néhány mondatot magáról. Állítólag egyik-másik képen föltűnik, de senki nem bizonyos abban, hogy az az elmosódó alak a háttérben, az ő.
     Most szerveződik az ötvenéves találkozó. Kerek szám, ti magatok is hetven felé közeledtek… Listákat állítotok össze, fűt-fát meghívtok, reklámozzátok azt a péntek délutánt, estét; kellő időben összegyűltök a kellő helyen, belemélyedtek, mi történt veletek az elmúlt fél évszázadban, közben sokatmondóan körbenéztek, és valahogy bekerül a látómezőtökbe.
     Élő kövület. Ott van.
     Rutinból még összekacsintotok a háta mögött, még föltámad bennetek a régi virtus: valami kópéságot kitalálni a rovására… De fájós térdeitekkel nehéz már a háta mögé settenkedni, aztán meg nem is vagytok – nem is lehettek – ott mind az egykori mókamesterek közül. Fodor Tomi nyitotta a sort a végzetes balesetével, aztán Gelányi Gabi, Dörnyei Laci, nemrégen Horváth Kati, Detky Gábor… Ha ez így megy tovább, azt fogjátok számolni, hányan lesztek az érettségi találkozón, nem azt, hányan hiányoznak?
     Elhessentitek a kérdést.
     De ő kitartóan ott van. Hát… mindannyian kezet fogtok vele, egyiktek-másiktok meg is öleli, és amikor rá kerül a sor, kérdőn néztek rá, hogy hát vele meg történt-e valami említésre méltó az elmúlt fél évszázadban.
     Ötven év – meg előtte az együtt töltött néhány – kellett hozzá, hogy meghalljátok: milyen kerek mondatokban beszél, szinte nyomdakészen, ráadásul kellemes hangszínnel, megfelelő hangerővel. Hogy, ugye, tán emlékeztek, többször elmondta, érettségi után egyetem, annak a vége felé, hatvannyolc után, befizette magát egy egynapos bécsi buszkirándulásra, kapott útlevelet, kiment, kint maradt.
     Körülcsavarogta Európát, pincérkedésből összeszedett annyi pénzt, hogy áthajózzék a tengerentúlra, letelepedett, diplomát szerzett, állást kapott, családot alapított, néhány éve meg, amikor – munkáltatója jóindulatú fölajánlására – önként korai nyugdíjba vonult, nyakába szakadt az idő. A nagy semmittevésben vette észre, hogy időközben olyan egyedül maradt, mint az ujja: a felesége meghalt, a gyerekek kiröpültek… Gondolt egyet, és hazatelepült. Most itt él Budapesten, visszavásárolta a régi lakást, a nyugdíjából kényelmesen eltartja magát, nemrégen a gyerekei is meglátogatták, hogy megmutassák az unokáknak, honnan származik a nagypapa.
     Ültök azon a tavaszi estén az asztal körül fogatokban töméssel, ínyetekben implantátummal, gerinceitekben csavarokkal, mellkasotokban pészmékerrel, és hűvösen langyos szél lebbenti meg az ablakon a függönyt. Ismerős ugyan, de elillan, nem is szél, csak szellő, szellőcske, hiszen veletek nem történhet meg az, ami másokkal kivételes véletlenként, idejekorán megtörtént. Ti örökké fogtok élni, esetleg ha addig nem is, hát száz évig bizonyosan.
 
     És akkor ott, az óbudai kiskocsmában, ahol békésen üldögéltek sörös-, boros-, pálinkáspoharak, de főleg ásványvizesek mellett, beleharapva egy pogácsába, sokáig majszolva, alaposan megcsócsálva egyikőtök egészen halkan, mégis mindenki füle hallatára megkérdezi, hogy:
     – Nem haragszol?
     Belekomorultok a saját csöndetekbe.
     – Már hogy én…? – kérdezi vissza meglepetten az idegenből visszaszakadt hazátokfia. – Miért? Kéne…?
     – Hát… hogy… annyit gonoszkodtunk veled hajdanán… – és egymás szavába vágva anekdotáztok régi csínytevéseket, és nevettek és kacagtok és bruhaháztok fölszabadultan. Veletek nevet ő is.
     – Gonoszkodás? – mosolyog rátok, és ti nem emlékeztek, láttátok volna azokat a fölkanyarított szájszögleteket bármikor, visszatekintve az időszámítás kezdetéig. – Nem emlékszem. Annyira viccesek voltatok! Csak akkor még… nem tudtam másokkal együtt nevetni. Jóval később, a gyerekeim tanítottak meg rá.
     – Szóval… Nem is miattunk…? Hát nem mi üldöztünk el? És te nem előlünk menekültél…? – kérdezitek csalódottan. Ti ugyanis eddig a percig avval hitegettétek magatokat, milyen hosszú, nagyon hosszú távra ható tréfákat eszeltetek ki hajdanán. És most kiderül, hogy…?
     – Dehogy! Titeket mindig szerettelek. Rajtatok kívül senki más nem törődött velem. Még ha ritkán is találkozunk, ti vagytok a barátaim. Az érettségi tablónk volt az egyetlen, amit betettem a hátizsákomba, mielőtt indult a turistabusz Bécsbe.
     Öt év múlva egyiketek, tíz év múlva másikatok, húsz év múlva mindegyikőtök sírjára visz virágot. Akkor már botra támaszkodva, sokdioptriás szemüveggel tapogatja az utat.