Az iskolaigazgató (X./49.)

     Ahogyan a szülő sem születik szülőnek, úgy az iskolaigazgató sem iskolaigazgatónak. A két beosztás között ugyanakkor elmosódnak a határok: ahogyan a szülő is igazgatja a gyereke életét, ugyanúgy az iskolaigazgató is szüli iskolájának a diákokat, ami demográfiai mélypontok idején őszintén méltánylandó teljesítmény.
     Élünk, éldegélünk mindannyian az igazgató igazgatta faluban, és titokban örülünk, hogy valaki elvégzi helyettünk azokat a kényelmetlen feladatokat, amelyeket valakinek mégiscsak el kell végeznie – csak nehogy mi legyünk az –, annak pedig különösen örülünk, hogy valakire a háta mögött tehetünk következmények nélkül kritikus megjegyzéseket, mi mindenben nyúl mellé, bezzeg mi mennyivel tévedhetetlenebbek volnánk, ha vennénk magunknak a fáradságot, hogy mi csináljuk…
     Az iskolaigazgató – mindenféle fő- és mellékképzettségével párhuzamosan – számos előtörténetet halmoz föl. Többnyire kezdő tanárból válik kevésbé kezdővé, abból se nem kezdővé, se nem haladóvá, majd középhaladóvá, haladóvá, sőt kifejezetten haladóvá, és amikor elegendő tapasztalatot, s hozzá szükséges végzettségeket szerez, valaki fölkéri, hogy pályázzon meg egy konkrét iskolát. Ha magától jut arra a romantikus elhatározásra, hogy ő márpedig, ha törik, ha szakad, beadja a megfelelő papírokat a megfelelő helyre, mit veszíthet, akkor a helyzete kissé faramucibb, ám megtörténhet, hogy jelöltek és önjelöltek között valami megmagyarázhatatlan okból ő a befutó.
     Ha elnyeri a megbízatást – ne feledjük, mindenkinek van főnöke – az iskola közelébe költözik, hogy bármikor, legyen az vasár- vagy ünnepnap, beugorhassék elintézni az elintézendőket. Esetleg akkor is, ha valamely tanárnak, diáknak, szülőnek, bárkinek akad odabent intéznivalója. Az iskolaigazgató látszólag főnök, de valójában mindenki beosztottja, mi több, valóságos igahordója, és éppen hogy ő táncol úgy, ahogy mások fütyülnek, nem pedig fordítva.
     Elsősorban persze a diákok füttye vezeti, pedig az a fütty nem föltétlenül olyan dallam- és ritmusvilágú, amilyen az ő szívének a legkedvesebb! De az iskolaigazgató szeret bármilyen zenét, csak táncolhasson… Valamiért ugyanis imád táncolni, pedig ritka az olyan iskolaigazgató, aki eredendően tánc- és illemtanár.
     Mivel van neki saját szakja, ráadásul arra irányuló kötelezettsége is (arról ne is beszéljünk, hogy netán igénye is rá), így igazgatás közben az iskolaigazgató órákat is tart. Szeret tanítani, szereti, ha személyes tapasztalatok alapján szerez hivatkozási alapot, hogy tudniillik milyen kedvesek, rendesek, jól neveltek, szorgalmasok, tudományra szomjasak a mai diákok, és kedvére értetlenkedhet, hogy a többi kolléga miért panaszkodik ugyanazokra a diákokra, akiknek az elvetemült ábrázatát ő valahogy sohasem látja.
     Tud ám az iskolaigazgató szigorú is lenni! Néha magához kéret egy-egy diákot, és a sárga földig lehordja. Vagy… a tíz körméig leteremti. Vagy… csak szidja, mint a bokrot. Csinál, amit csinál, mindenesetre ad a diáknak egy utolsó esélyt, amelyet már csak egy legeslegutolsóval lehet fölülírni, azt meg egy végső póttartalékkal. Ezért egynémely kollégák mélyen megemelik a kalapjukat a főnökük előtt (véletlenül sem a háta mögött), mások viszont elmondják mindennek, csak iskolaigazgatásra alkalmasnak nem (ezt viszont szigorúan a háta mögött). Az iskolaigazgató persze tisztában van avval, hogy nem szereti mindenki, ahogy egyébként szíve mélyén ő se szeret mindenkit, ám ezt magának is csupán akkor vallja be, ha elrejtőzik a könyvtárban, ahová év közben rajta kívül ember nem jár, és ott is száznyolcvan fokban az ajtóra fordítja a riglit.
     Egyszer egyébként az iskolaigazgatónak vetélytársa akad. Pontosabban kétszer: előbb kívülről, de azt a támadást a főnökei visszaverik, mert nekik ideális ez a beosztott iskolaigazgató, akinek már ismerik a raplijait, és akivel egyébként is lehet tárgyalni. Ám másodjára belülről bukkan föl kihívója: koncepciózus, agilis ember, aki lerombolná az ő művét, hogy fölépítse a magáét. Ekkor harc kezdődik regnáló és regnálni kívánó között, és a tanári kar megilletődve figyeli, mennyi áldozattal jár minden csata. Ettől az időszaktól kezdve, a küzdelem kimenetelétől függetlenül, többé soha semmi nem lesz olyan, amilyen volt. De ezt csak a túlélők szögezik le múltba merengő bólogatások közepette.
     Különös, hogy a kulisszákon kívül senki nem vesz észre semmit az egészből, így a szülők sem. A szülők, az iskolaigazgató személyes sugallatára, továbbra is befizetik azokat a szerény összegeket, amelyeket azért fizetnek be, hogy azokból ki lehessen fizetni minden olyat, amire az iskolaigazgató főnökei nem adnak pénzt. Ezért az iskolaigazgató nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a lehető legjobb viszonyt ápolja a szülőkkel, kivéve azokat, akikkel lehetetlen bármilyen viszonyt ápolni, nekik tudniillik még önmagukhoz sincsen semmiféle néven nevezhető viszonyuk, nemhogy pénzük.
     Ilyen esetekben az iskolaigazgató nyakába veszi a várost, és személyesen zarándokol el azokhoz a szülőkhöz, akik Mohamedként nem mennek el a hegyhez. Ha gondok gyötörte ember baktat előttünk a város peremén, biztosak lehetünk abban, hogy iskolaigazgatót látunk, aki éppen családlátogatásra megy (vagy onnan jön).
     Néha éjjelente, akkor is a legváratlanabb pillanatokban, avval szembesülünk, hogy mi magunk lettünk iskolaigazgatók. Álmunkban a teljes emberiség minden gondja a mi nyakunkba szakad, és nekünk kell elkormányoznunk az egész földkerekség összes hajóját a világegyetem végtelen tengerén! Ilyenkor fölriadunk, és megállapítjuk, mennyivel könnyebb beosztott tanárként élni. De leginkább megint diákként volna a legkönnyebb.
     Erre azonban már semmi esélyünk, úgyhogy bölcsebben tesszük, ha abbahagyjuk úgy a durcit, mint a lázongást, és ott örvendezünk, ahol senki se látja, hogy milyen mázlisták vagyunk, mert az egész nap- , sőt tejútrendszerben senki nem óvja úgy széltől is a rabszolgatartóit, mint bennünket a mi rabszolgánk, az iskolaigazgató.