Az ördöngös diáklány (X./28.)

     Nekifut a zsámolynak, ebből zsugorugrás lesz, akárki meglátja! Fejben fölkészül a kétkaros kitámasztásra, lábbal előredobbant… és vállal beleszáll a bordásfalba.
     Sikoly, jajgatás, mindenféle egyéb szörnyülködés.
     A testnevelő tanár lesápad, a többi diáklány aggodalmas arccal veszi körül a sérültet.
     – Jaj-jaj-jaj-jaj-jajjj…! – nyöszörgi és vinnyogja egyszerre. Mi mást tehetne az ember lánya ilyen szorult helyzetben?
 
     Bal tenyerével szorongatja jobb felkarját, szeméből krokodilkönnyek potyognak. Akkor potyognak könnyek a szeméből, amikor csak akarja: úgy potyogtat, ahogy senki más, ezt még egészen pici korában kísérletezte ki, amikor arról akarta meggyőzni apukáját a játékbolt kirakata előtt, hogy ama hajas baba nélkül, amely egyébként most a ruhásszekrénye alján porosodik – mert a szekrényajtó mindig tárva-nyitva, tehát a por görbe utakon akadálytalanul be tud szállni –, nem lehet élni.
     Sír, sírdogál az ördöngös diáklány a tornaterem szélén, sír keservesen. Amit előad, az már nem is sírás, hanem a megtestesült kínkeserv maga. Rázkódik a válla a zokogástól, persze véletlenül sem a fájós: ezt a sírás közbeni, spontán vállrázást az általános iskola alsó tagozatának idejéből hozta, amikor azt akarta bebizonyítani apukájának, hogy az 1+1 semmilyen körülmények között nem lehet 2, illetve ha valami véletlen egybeesés folytán mégis, annak miértjeit az ember lánya meg nem értheti.
      – Apu, jaj-jaj-jaj, én édes apukám – motyog félig kómában, amitől a testnevelő tanár tovább sápad, ha a falfehérségnek léteznek egyáltalán rejtett tartalékai. Már félrebeszél a tanítvány! Ebből agyrázkódás is kikerekedhet, ami hitében a körülölelő lánysereglet heves bólogatással meg fejcsóválással meg -ingatással meg is erősíti: ez agyrázkódás, kétség nem fér hozzá.
     – Mentők! Azonnal hívni kell a mentőket – kiabálja túl a bömbölést a testnevelő tanár, aki egyébként maga is nő (ebben az iskolában valamiért nők nevelik a diáklányok testét, férfiak a diákfiúkét), tehát már neki, magának is kicsordulnak a megindultságtól a könnyei, pedig egyébként kemény tanár hírében áll.
     – Ne, csak a mentőket ne… – tiltakozik haló poraiban is az ördöngös diáklány. – Inkább az ofőt… Az ofő ilyenkor is bent van, biztosan a könyvtárban javít dolgozatokat, de ha nem, hát nézzétek meg a tanáriban, hónap vége közeledik, be kell írnia szegénynek az osztályzatokat…
     Nosza, több se kell, máris akad vállalkozó, aki úgy, ahogy van, enyhén átizzadt tornaruhában, frizura, smink és parfümfelhő nélkül száguld végig lépcsőkön és folyosókon, tép föl ajtókat, míg végül munkásságát siker koronázza.
     – Tanár úr! Tanár úr! Azonnal tessék jönni! A tanár úr kedves tanítványának a válla, tanár úr, borzalmas, agyrázkódás, csak mentőket ne, azonnal! – hadarja egy szuszra, amire a hidegvérű osztályfőnök is elsápad, naná.
     – De… él…? – kérdezi, hirtelen lüktetni kezdő erekkel az agyában.
     – Él, persze hogy él, csak még egyszer, utoljára látni szeretné a tanár urat – mondja a küldönc.
     Az osztályfőnöknek rendeződik a vérnyomása.
     – Borogatás. Ilyen esetekben vizes borogatás a leghatékonyabb. Már nagyanyám is dunsztolta… – és kezdené fölidézni, hogyan vélekedett a szeretett rokon a zúzódásokról és ficamokról, ám idejében eszébe jut, hogy a felnőttek visszaemlékezéseit ennél kevésbé feszült helyzetekben is unni szokta az ifjúság. – De aztán holnap nincs lógás! És emlékeztesd, hogy van viszont dolgozat magyarból!
     Az osztályfőnök ugyanis melléktevékenységként magyar nyelvet és irodalmat tanít, mások mellett a saját osztályának is.
     Másnap tehát szenvedő, ám szenvedelmein uralkodni képes ábrázattal – és fölkötött karral (apukája esetében az ilyesmi tízből kilencszer bejön) – ül padjában az ördöngös diáklány. A dolgozatot összeszorított foggal ugyan, de hősiesen megírja. Kicsöngetés után, a szünetben két emeletet rohan le a büféig, majd vissza, útközben maga mögött lobogtatja, majd elhullajtja kendőjét, amellyel addig a karját kötötte föl; az osztályterem előtt gyanútlanul belefut az osztályfőnökbe, aki egészen addig további fontos közlendőket hallgatott meg, mert sok női váll, térd, has, fej tartozik illetékességi körébe, gondolkozik is azon, hogy a nyári szünetben elvégez egy elsősegélynyújtó tanfolyamot.
     – A karod…? – kérdezi némi visszamenőleges kétellyel a hangjában, amint tekintete találkozik az ördöngös diáklányéval.
     – Hogy a karom? Ja…, az fáj. Fáj, csak közben kellett vennem egy szalámis zsömlét uborkával és majonézzel, tegnap este, tudja a tanár úr, nem bírtam emelni se, meg hát ma reggel se találtam még bele a számba, annyira… Kér tanár úr egy harapást? – A praktikát, hogy a férfiakat a hasukon keresztül kell megfogni, anyukájától tanulta el általános felsőben.
 
     – Hümm – mondja az osztályfőnök, egy személyben magyartanár.
     Harmadnap az ördöngös diáklány karja se fölkötve, se semmi. Pontosan olyan, mint bármikor máskor, vagyis semennyivel se kacérabb, ledérebb, igaz, ujjnélküli trikójából kikandikáló vállán sincs se kék, se lila folt.
     – Én nem tudom, tanár úr, hogy van ez… A jobb vállamat ütöttem be, de az állandó nyilallás most valahogy mégis átsugárzik a balba… – mereng a világ érthetetlenségein.
     – Aha – mondja együtt érzőn az osztályfőnök és magyartanár, és rászánja magát, hogy lemenjen a tornaterembe, hátha ott találja a tegnapelőtti események koronatanúját.
     – Tegnapelőtt…? Mentőt hívni…? Agyrázkódás…? Ejha – kacsint cinkosan az osztályfőnökre (és magyartanárra) a testnevelő tanár, lévén az egyik férfi, a másik meg nő.