Az osztályfőnök (X./13.)

     Senki nem születik osztályfőnöknek. Alkalomadtán az igazgató (róla esetleg majd később – a szerk. megj.) a folyosón megállít, esetleg irodájába kéret egy tanárt – tanárrá is csak válik az ember, ha válik –, és jelentőségteljes kacsintás kíséretében megkérdezi tőle:
     – Nem akarnál osztályfőnök lenni?
     Az iskolákban vagy lasszóval kell vadászni osztályfőnökökre, vagy éppen ellenkezőleg: kifejezetten sokan szeretnének osztályt kapni.
 


Néhol egyenesen kígyózik az osztályfőnök-jelöltek sora!

     Mindenesetre akár büntetésként, akár kitüntetésként fogja föl, a tanár végül alapos megfontolás után – vagy hirtelen fölindulásból – igent mond.
     Rögvest hozzálát a szükséges előkészületekhez. Fűtől-fától tanácsot kér, hogy a júniusi beiratkozáskor minél slágfertigebben intézhesse az adminisztrációt, nyári szabadsága alatt a papírmunkát. Augusztus elején hangulatos leveleket ír a begyűjtött szülői és tanulói ímélcímekre, a hónap közepétől szervezi a gólyanapot (lelkesebb esetekben -napokat). A tanévkezdés előtti héten kitakarítja leendő osztálytermüket, megpucolja az ablakokat, körömlakklemosóval ledörgöli a padokról és székekről az illetlen firkákat, megszereli az elromlott zárat, a csöpögő fűtéscsövet. Új szivacsot, új szemétkosarat szerez be, végül az ajtóra, kívülről, saját kezűleg ragasztja föl az osztály szám- és betűjelét.
     Amikor elérkezik a dicső nap, ünneplőbe öltözve fogadja megilletődött diákjait az iskola kapujában, elkalauzolja őket az évnyitó ünnepségre, majd fölvezeti őket az osztályterembe, ahol megtartja az első három osztályfőnöki órát, amikor elmond, följegyeztet, aláírat, megígértet, kioszt, beszed minden fontosat. A harmadik óra végén a diákok már korántsem annyira megilletődöttek, mint voltak reggel, ezért bizonyos neveket idejekorán elméjébe vés.
     Az osztályfőnök egyébként is tapasztalja a későbbiekben, hogy folyamatosan azokkal kell foglalkoznia, akik kiprovokálják, hogy márpedig velük foglalkozzék, és a rendes, jó magaviseletű, szorgalmasan tanuló diákokra sosem jut ideje. Merthogy az évnyitó napjától nincs megállás, és az osztályfőnök sosem éri magát utol. Az őszi szünetben megfogadja, hogy majd a téli szünetben kipiheni magát, a téliben, hogy majd a tavasziban, a tavasziban, hogy majd a nyáriban, így rohannak el az évek, az négy, hat, nyolc, kinek mennyi méretik.
     Mert az osztályfőnök nem csupán oktat és nevel – közben persze szaktanárként más osztályokban is –, hanem gondját is viseli a rábízott nebulóknak. Legalábbis igyekszik, mert gond aztán akad bőven.
     Hallgatja a lányok és fiúk sírós-nevetős elbeszéléseit, amelyekből kiviláglik, miféle világ veszi őket körül. Az osztályfőnök, miközben elvolna saját magánsebei nyalogatásával – hiszen őt is ugyanaz a világ szorongatja –, meglehetősen gyorsan rájön, hogy az ő problémái gyakorta eltörpülnek a másokéi mellett! Önvigasztalásként büszkén hirdeti, hogy náluk milyen meglepően sokan fizették be az osztálypénzt, meg hogy statisztikailag kimutathatóan kevesebb az ő osztályukban a csonka család, mint másokéiban.
     E tényben sűrűn fogadkozva erősítik meg őt anyák és apák az első szülői értekezleten. Amelynek végén – miután elmondott, följegyeztetett, aláírattatott, megígértetett, kiosztott, beszedett minden fontosat –, szigorúan négyszemközt, egyesével hozzák tudomására, melyik gyerek esetében mire ügyeljen a szokottnál is lelkiismeretesebben.
     Szót vált persze az osztályfőnök a kollégáival is. Óraközi szünetekben, tanítás előtt és után, este és hétvégén szemlesütve hallgatja, ki milyen rosszfát tett megint a tűzre. Mert a tanár már csak olyan, hogy szívesebben említi azt, amin reparálni lehet, mint azt, ami kivételesen úgy jó, ahogy van.
     Így aztán az osztályfőnök – mi mást tehet – visszacsatol. Előveszi azt a büdös kölyköt, és megpróbál a lelkére beszélni. Ha hatástalan, beír az ellenőrzőjébe, bekéreti a szülőt, ráveszi az igazgatót, hogy adjon annak a széltolónak igazgatói figyelmeztetést, intést, megrovást!
     Mindettől hol fönn (ez a ritkább), hol lenn (ez a gyakoribb) az osztályfőnök hangulata. Azokban az években, amíg csinálja, az élete – nagy sebességű hullámvasút, kapaszkodó és biztonsági öv nélkül. Hogyan kímélhetné magát? Ha félvállról venné az egészet, rutinszerűen elvégezné a kötelezőt, és szigorúan tartaná magát mások gyakorlatban bevált elvéhez:
     – Márpedig haza nem viszek semmiféle problémát!
     De egy vérbeli osztályfőnök ilyesmire képtelen. Minden reggel bemegy az osztályterembe, hogy megnézze, épségben megérkeztek-e a kisdedek. Minden kora délután bemegy, hogy megnézze, mekkora disznóólat hagytak maguk után. Szeptemberben együtt mulat velük a gólyabálon, októberben a szalagavatón, novemberben színházba mennek, decemberre világraszóló mikulásünnepséget és osztálykarácsonyt szervez, januárban fejben előre megfogalmazott dicsérő vagy korholó szavak kíséretében kiosztja a saját kezűleg megírt félévi bizonyítványt, februárban a kedvükért farsangi jelmezbe bújik, márciusban múzeumba viszi őket, áprilisban moziba, májusban háromnapos osztálykirándulásra, júniusban pedig, az évzáró után nagyot sóhajt:
     – Jaj! 
 
 

 
Az osztályfőnök nyaralni megy a saját családjával.

     De júliusban furcsa tüneteket tapasztal magán. Jó, jó ez a semmittevés, csakhogy:
     – Mi lehet velük?
     Mert bármennyire viszolyog attól a sok, teljesen fölösleges vacakolástól, amiket olyan hivatalnokok fundáltak ki, akik felnőttfejjel soha nem láttak iskolát, osztályfőnökök meg végképp nem voltak soha, bármennyire neheztel időnként az osztályára, kap dührohamot és sértődik vérig, mégis miattuk és értük tesz mindent. És hirtelen ráébred, hogy minden mulandó vacakságukkal egyetemben… hiányoznak neki. És előre fáj, hogy egyszer kiröpülnek a szárnyai alól. És ezt a szeretethiányt majd… majd csak egy új osztály enyhítheti valamelyest.