Mentsétek meg a nónémeket! (X./23.)
Könyörgök, mentsetek meg a nónémektől, akik kicsöngetéskor azonmód fölpattannak, odasomfordálnak hozzánk, és megkérdezik, mikor lehet már menni;akiknek azt súgjuk, hogy amikor majd véget ér a film, amit éppen nézünk;
akik avval replikáznak, hogy hiszen kicsöngettek, és nekik ez az utolsó órájuk;
akiket avval nyugtatunk, hogy a mostanit megelőző óra csak helyettesítésnek számított, mert megbetegedett a biológiatanár, és a hivatalos órarend szerint a következő is mozgóképkultúra és médiaismeret, ezért merészeltünk némi fölvezető után elindítani egy száztizennyolc perces filmet, amely kényelmesen belefér a váratlanul tripla órába (esetleg maradna idő még beszélni is róla);
akik ránk vicsorognak, hogy ők délben, amikor kiderült, hogy elmarad a biosz, azt hitték, nyernek egy fogságmentes órát, és akikre visszamosolygunk, hogy hiszen reggel még abban a tudatban lépték át az iskola küszöbét, hogy ma nyolc órájuk lesz, ami, elismerjük, valóban megterhelő, ehhez képest egy romantikus vígjátékkal zárul a tanítási nap, huszonöt perccel korábban, mint egyébként;
akik értetlenkedve visszavonaglanak a helyükre, és a szomszédaiknak duzzognak, milyen aljas a tanár, aki nem engedi el őt; könyörgök hát, mentsetek meg a nónémektől!
A nónémektől, akik kínok közepette nézik végig a filmet, és amikor az utolsó kocka is kipereg, mint akit puskából lőttek ki, menekülnének, a többiek csöndesítik, hogy a tanár dilijeként kötelező megvárni a stáblistát (ezekben a hetekben éppen próbálnak együtt ráébredni, hogyan célszerű kívülállóként fogyasztani filmet);
akiknek a fancsali ábrázatát kell látnunk szemünk sarkából, amikor mi csillogó tekintettel megkíséreljük fölfedeztetni velük a különbséget az amerikai Martin Scorsese (A Wall Street farkasa, 2013), az angol Ridley Scott (Bor, mámor, Provance, 2006) és az olasz Michelangelo Antonioni (A napfogyatkozás, 1962) között;
akiket arra kérünk, hogy közös szabad időnkből (mert nekünk is véget érhetne ám a tanítási nap) szánjanak ránk néhány percet, hogy elmondhassuk, jót akarunk nekik (amiről persze csak mi gondoljuk, hogy jó), amikor nyitogatni akarjuk lehunyt szemüket, illetve dehogy, csak szeretnénk együtt gondolkodni velük, mert ha hiszik, ha nem, kíváncsiak vagyunk az ő véleményükre;
akik erre lakonikusan csak annyit válaszolnak, hogy maguknak ez a kötelessége, és ezért még pénzt is kapnak;
segítsetek, hivatásos életmentők, hogy higgadtságot erőltessünk magunkra, mert mi, legalábbis a többségünk, a tárgyunk, de főként az ifjú nemzedék iránti tiszteletből tanítunk, akadnak persze köztünk, akik önzésből, mert amikor öregek lesznek, a mai ifjúságtól remélik a nyugdíjukat;
könyörgök, mentsetek, tényleg mentsetek meg a nónémektől, akik faarccal vonnak vállat, és közlik velünk, hogy nem értik, miért kell ebből az egészből ügyet csinálni,
és akiknek mi, beletörődve a beletörődhetetlenbe, azt mondjuk, nincs ügy, nóném.
Könyörgök, mentsetek meg minket a nónémektől, akiknek elmondjuk, hogy a nap végén csak úgy, magunkban elidőzünk a könyvtárban, és akinek angolozni van kedve, annak szívesen állunk rendelkezésére, és amikor nem jön senki, és mi ülünk csak úgy, magunkban, magyarul, angolul, ahogy csak tudunk, könyörgünk az orrunk alá, bizonyos mértékig magunkért, de főként értetek, nónémek;
mert értetek haragszunk, akik teljesen magabiztosak vagytok, hogy tizenhét évesen már minden filmet láttatok, és a ti nézőpontotok az egyedül helytálló;
értetek haragszunk, nónémek, akik csak a szinkronizált filmeket szeretitek, mert nem értetek se angolul, se franciául, se olaszul;
értetek haragszunk, akikért aggódunk, hogy sosem növitek ki a kamaszkorotokat, és örökre az álmodozások korában találtok felejtődni (ami egyébként velünk is megtörtént);
akik a lázadást minden ellen, amit nem ti építettetek, összetévesztitek a mindent lerombolással: mindent és mindent és mindent, amire esetleg építhetnétek a magatok emeleteit;
akik talán tíz, húsz, ötven év múlva jöttök rá, mekkora szamarak voltatok, hogy amikor ráérős időtökben ingyen megnézhettetek volna filmeket, megtanulhattatok volna nyelveket, szerezhettetek volna általános műveltséget és használható tudást, felelőtlenül elmulasztottátok;
akik majd saját gyereketek kapcsán fogjátok észrevenni, ha egyáltalán észreveszitek, mit hagytatok ki, és könyörögni fogtok és haragudni, miért nem tudjátok megértetni a saját gyerekeitekkel, hogy mit mulasztanak ők.
Nyújtsatok nekünk vigaszt, akik mellékutcák sötétjében baktatunk hazafelé, és nem arra a nevesíthető Sokra gondolunk, aki végignézte a filmet, hanem arra a nóném Kevésre, akibe – engedtessék meg nekünk képzavar – beletört a bicskánk;
nyújtsatok vigaszt nekünk, akik saját családjaink idegeire megyünk a nónémes történeteinkkel, akik saját édesgyerekeink kárára ügyködünk a ti javatokon, akik lefekvés előtt pedagógiai és pszichológiai és didaktikai és szociológiai könyvekben kutakodunk, hogy megfejtsük a nónémek titkát, akik éjszaka nónémekkel álmodunk, és akik reggel arra ébredünk, hogy nem adjuk föl, mert avval hitegetjük magunkat, másztunk mi már ki mélyebb gödrökből is;
könyörögjünk a nónémekért, akiknek másnap is be kell jönniük az iskolába, ahol a folyosókon bármikor szembetalálkozhatnak velünk,
és könyörögjünk magunkért, akikkel az iskolában, az utcán, a városban, a világ legeldugottabb zugaiban ugyancsak bármikor szembejöhet egy nóném.