Önkéntes óvó néni, alkalmi óvó bácsi (X./45.)

     Számon tartunk hivatásos óvó néniket, ritkább esetben bácsikat, de nyaranta, érthető okokból – különösen, ha saját, óvodás- vagy iskoláskorú gyerekeikkel kell törődniük –, ők is szeretnének szabadságra menni, akár bezár néhány hétre az óvoda, akár nem.
     Márpedig ha ők nyaralnak, attól a kisgyerekekkel valakinek kell törődni! A szülők dolgoznak, szükségeltetnek hát önkéntes óvó nénik, alkalmi óvó bácsik, akik felügyelik kisebb testvéreiket, egyéb rokonaik ilyen-olyan korú gyermekeit. Felügyeletnek persze csak álcázzák tevékenységüket, mert az, egy kisgyerek szemével, többnyire felhőtlen szórakoztatásnak tűnik: nincs jobb egy kis atyalapatyalázásnál, bübükézésnél. Persze ez bizonyos életkor fölött már kevés: a fegyvertárból ekkor vevődnek elő hajas babák, kisautók, labdák, építőkockák, mi több, vízi pisztolyok.
     Pótlólagos óvó nénik, bácsik szerepére különösen alkalmasok a középiskolások, akikben lankadnak a gyermeki, ám éledeznek az anyai-apai ösztönök.
     – Ma te vigyázol húgodra, öcsédre – vetnek oda munkába induláskor egy-egy kijelentő mondatot vér szerinti anyák és apák vér szerinti nővéreknek és bátyoknak.
     Minden óvásnak megvan a maga ütemterve. Legyen bármily nyűg egy visszautasíthatatlan ajánlat, huginak, öcsinek, ébredése után, mégis kell adni reggelit, különben egész nap elviselhetetlen lesz, továbbá érdemes személyesen ellenőrizni, mennyire haladt előre a vécéhasználat tudományában. Ha a kisgyermek vegetációja rendben, következhet a lelki táplálék, azaz a program, mert ha csak egyetlen perc unalom szakad az óvodás nyakába, hát a negatív folyamatok többé megállíthatatlanul zúdulnak majd a főnökébe!
     – Azt nem úgy kell ám mondani, hanem…
     És a középiskolás észrevétlenül átismétli a magyar nyelvtant a hangképzéstől a mondatszerkezetekig.
     – Már megint mit miértezel? Azért, mert…
     A középiskolás szókincse a végtelenségig bővül, ellentétben az iskola nyújtotta lehetőségekkel, ahol óráról órára némán ül padjában, hallgatva a tanár kiselőadását.
     – Ha szeretnél valamit, akkor…
     Kijárja még egyszer az illemtanórákat, miközben önbecsülése egekbe nő, hiszen ő tanítgatja a kisebbet késsel-villával enni… Sűrű bocsánatkérések közepette visszaadni a kifli csücskét annak, akinek kivette a kezéből… És előre köszönni a békávéellenőrnek.
     Az önkéntes óvó néni, alkalmi óvó bácsi rejtett képességeket fedez föl önmagában: tanárnak lenni nem olyan szörnyű, mint amilyennek saját tapasztalatai alapján addig képzelte.
     A játszótéren lebonyolítja a nap első randiját. Miközben a kistesó elmélyülten lapátol a homokozóban, a nagytesó belemerülten csókolózik egy padon. Csak az a probléma, ha hirtelen éktelen bömbölés szakítja meg a meghitt pillanatokat: egy vödör ugyanis, tulajdonosa akarata ellenére, gazdát cserélni látszik…
     Egy óvodást tízóraihoz kell juttatni, ebédhez, uzsonnához, és rendszeresen ellenőrizni kell akkumulátor- és folyadékszintjét, ez utóbbit ráadásul mindkét irányba: úgy be, mint ki. Az óraműpontossággal beállított étkezésnek – és annak kémiai összetevőinek – ugyanis oly fejleményei lehetségesek, amelyekről ugyancsak az önkéntes óvó néninek, alkalmi óvó bácsinak kell gondoskodnia, lehetőleg pedig azonnal, mert egy néhány éves gyermek az ingerek visszatartásában még nem annyira gyakorlott, mint majd lesz később (és még később ismét nem lesz).
     Ebéd után egy magára valamit is adó gyerek szunyókál! A – mellékesen ugyancsak nyaraló – nagytesónak ilyenkor adódik néhány szabad perce, amikor ismét folytathatja korábban megszakított tevékenységét, már ha szíve választottja hajlandó alkalmazkodni a zsarnoki kistesó időbeosztásához. Létezik olyan nagytesó is, aki ilyenkor olvas, netán idegen szavakat tanul, matekpéldákat old meg, hogy minél több pontot gyűjtsön majd közelgő fölvételijén, de a sírás hangjai éppen a legtudományosabb pillanatokból rángatják ki.
     Kezdődnek a délutáni tevékenységek. Olyat kell kitalálni, amitől a kis gonosz törpe kifárad, különben az esti elalvás is nehézségekbe torkollik, bár az már a sok munkától, nyári forróságtól egyébként is hullafáradt anya, apa gondja…
     Futtatás! Rollerezés, biciklizés! Lubickolás és foci! Színvonalasabbnál színvonalasabb programok.
     Önneveli közben magát az önkéntes óvó néni, alkalmi óvó bácsi is. Ha eddig gyereknek könyvelte el magát, mostantól felnőttnek. Elhatározza, hogy ősszel, ha megint beül az iskolapadba, teljesen másként fogja csinálni! Rájön, hogy anyja, apja, tanára mégse csupa ostobaságot tanácsol (bár odáig nem jut el, hogy igazat is adjon nekik).
     Szabad perceiben eltűnődik: miért legyen ő orvos, közgazdász, jogász, amikor pedagógus is lehetne? De miért legyen középiskolai tanár, amikor a kicsik sokkal aranyosabbak? Vagyis dehogy lesz ő általános iskolai tanár sok hálátlan diák között, még tanító se, amikor tárva-nyitva az óvónőképző kapuja! Azon átjutni is egyszerűbb, talán a vizsgákat letenni is, a munka is kellemesebb, nyaranta meg ott a hosszú-hosszú szünet, a szabadság…
     Reggelre este jön, estére reggel; eltelik a nyár.
     Amikor az igazi óvó nénik, nyaralásaikból megtérve, visszakapják süvölvényeiket, kipihent arccal, széles mosollyal mondják a szülőknek:
     – Nahát, hogy mennyit fejlődött ez a gyerek!