Gyulai István egy felhő szélén Knézy Jenővel (II./32. jelenet)

– Ha nem megy, ne erőltesd.
– Én igyekszem, csak…
– Tudom, hogy szóltak az érdekemben. Ne csinálj nagy ügyet belőlem… Majd csak kimagyarázod valahogy.
– Hogy szóltak volna, az azért túlzás. Csak megkérdezték, tudomásomra jutott-e, hogy megérkeztél már.
– És?
– Mondtam, hogy biztos forrásból értesültem.
– Na. Akkor ennyi.
– Nézd, Pista, igazuk van. Hetek óta furdal a lelkiismeret, mert tényleg ott a helyed a Másvilági Televízióban. Csak alá kell írnod a szerződésedet. Én meg folyton halogatlak. De kit érdekel az én magánnyavalygásom?
– Hallottad, hogy összefutottam a Jenővel?
 
– Szervusz, Pisti!
– Jenőkém! Már akartalak keresni, csak…
– Sok ilyenkor a dolog, semmi baj. Szóval…? A beilleszkedés…?
– Köszönöm kérdésedet, alakul. Tulajdonképpen gyorsan meg lehet itt szokni.
– Tetszik a hely?
– Hülye kérdés, már ne is haragudj. Tetszeni Budapest tetszett. Meg Monaco. Nem mondom, megjárja, de valahogy… Kedves, hogy érdeklődsz.
– Most minek ez a kölcsönös udvariaskodás? Mióta is ismerjük egymást?
– Mióta is? Én hetvenben mentem a tévéhez… te egy évvel később. Egy esztendő ide vagy oda nem számít.
– Még Radnai Jancsi volt a főnök.
– Ó, még sokáig ő volt! Nekem szinte majdnem végig.
– Jó idők voltak.
– Jók. Tényleg jók. Nagyon jók. Végig nagyon jó volt, úgy, ahogy van, az egész.
 
– Nincs kedved beülni ide? Jó kis hely. Szoktam itt ücsörögni, szép innen a… lelátás. A… az utolsó utadat is innen néztem. Ráérsz?
– Viccelsz? Semmi halaszthatatlan.
– Pincér! Iszol valamit?
– Talán egy… viszkit. Lehet itt kapni ilyesmit?
– Persze. Itt minden van! Eleinte azt hittem, hogy majd így meg úgy, csupa jólfésültség, de nem. Csak hát, mert itt mások a… hogy is mondjam… a távlatok, hát bizonyos dolgok nem sietősek annyira… mint lent. Mint lent voltak, érted? Majd megszokod te is. Akkor meg minek? Főúr! Egy viszkit a Gyulai úrnak, nekem meg egy narancslé rendel!
 
– Hiányzik?
– Ne mondd, hogy neked nem, Jenő! Csak, tudod, én már régebben birkózom evvel a… honvággyal. Jó ide egyáltalán ez a szó? Vagyis hozzád képest én jóval korábban kiszálltam. Aztán meg vendégnek könnyebb volt vissza-visszajárni. Én nem a Szabadság téren éltem át a kilencvenes éveket.
– Pedig hívtak tévéelnöknek is. Tudom.
– Tőlem nem kellett félni. Nem számítottam igazi riválisnak.
– Most az elejéhez képest beszélsz?
– A hetvenes években minden egyszerűbb volt.
– Nem sokkal.
– Nézd, akkoriban még… volt fóka. Eszkimó meg viszonylag kevés: a Tamás, a Gulyás Gyuszi, a Szőnyi Jancsi, a Szűcs Feri, a Vitár Robi… Kellettünk, hívtak, jöttünk, befogadtak. A Lapajnak meg a kis Gulyásnak néhány évvel később már nehezebben ment. Hogy is mondjam? Szerencsénk volt.
– Akkoriban valahogy barátságosabb volt az egész televízió. Családiasabb.
– Most meginnék még egy viszkit, Jenő.
 
– Neked azért voltak biztos pontjaid. Az atlétika meg a műkorcsolya. Nekem a labdajátékokért küzdenem kellett.
– Mert azok sikersportágak voltak, Jenő! De Papp Laci után kinek kellett a boksz? A vívás meg sose volt igazán képernyőképes. Tornában Magyar Zoliig sehol se voltunk. És őszintén: néhány megszállotton kívül kit érdekelt a férfi óriás műlesiklás egy téli olimpián?
– Alberto Tomba azért nem volt rossz. Meg a Regőczy-Sallay világbajnoki aranya.
– Hát… a műkorcsolyát örököltem. Nem is ment könnyen. Az összes szamárság, a rókazöld meg minden, abból származott, hogy azt nekem tanulnom kellett. Hiába mondták a fülemre, hogy ez most szimpla Lutz vagy dupla Salchow, akkor is. A vívást is be kellett magolnom. A Lapajnak nem, mert ő vívott. Nekem az atlétika ment könnyen, mert én meg azt csináltam. Meg a tenisz, mert azt is.
– Nekem meg a kosárlabda.
– Neked meg a kosárlabda, ahogy mondod. Jó is voltál mindenben, ami gömbölyű.
   
– Ez a találkozós jelenet a Jenővel használható?
– Használható, persze. A fele már meg is van.
– Innen már befejezed. Különösen, ha…
– Ezt is tudod?
– Persze. Ott voltam, amikor megmutattad egy kritikusodnak az elkészült passzust.
– Akkor azt is hallottad, mit mondott rá.
– Persze. Ne izgasd magad miatta.
– Ne izgassam magam, ha valaki hümmög? Azt mondta, hogy nem elég személyes.
– Te meg azt, hogy nem is annak szántad. Így aztán kvittek vagytok.
– Szóval szerinted innen már befejezem?
– Legalábbis könnyebb lesz, meglátod.
– Te jobban bírtad a versenyt, Pisti! Sokszoros magyar bajnok síkfutó, olimpikon… Én a vége felé már nem értettem, mit szerettem valaha a tévén. Apránként fölzabálta az életemet, és én észre se vettem.
– Tudod, amikor egy kamasz fiú a római olimpiát nézi Pesten… Állsz a kirakat előtt, és bámulsz egy készüléket… Azért az lenyűgöz, valld be! Aztán négy évre rá azon kapod magad, hogy kint vagy, címeres mezben, a nevedet mondják a tévében…
– Tokió?
– Tokió. Hatvannégyben.
– A szüleid odavoltak?
– Csak anyám. Én háborús nemzedék vagyok, apám nem jött haza a frontról.
– Neked melyik volt az első olimpiád?
– Hetvenkettő, München. Azt hittem, meg se találom a mikrofont.
 
– Elmondod, miért hagytad abba?
– Nincs titok. Kilencven után, hogy, hogy nem, én lettem a sportosztály vezetője. Addigra már megváltozott a légkör. Csakhogy akkorra már több éve dolgoztam a nemzetközi atlétikai szövetség tanácsában, és valakinek az eszébe jutott, hogy jelölhetnének főtitkárnak. Te a helyemben kihagytad volna, Jenő?
– Hogy cserébe föladjam a sportriporterséget?
– Hogy sportvezető legyél. Sportdiplomata. Hogy tegyél valamit a sportért.
– Nem tudom, hogyan döntöttem volna. Te elmentél, Pisti.
– El. És ahányszor csak tudtam, jöttem haza.
 
– Tényleg, neked mikor lett szemüveged? Emlékszel?
– Valamikor negyven után. Kicsit talán erősebb is, mint a tiéd. Meg, amíg neked csak olvasáshoz kellett, nekem egy idő után állandóra. Legalább jobban láttam benne a lányokat.
– Ennyire érdekeltek?
– Nagyon. Mindig. Szabad itt ilyesmiről beszélni?
– Szabad. Különben is tudja rólad mindenki. Te nagyon élvezted az életet, Pisti.
 
– És amikor beteg lettél?
– Amikor te bevégezted, kezdtem én. Csak az enyém kissé hosszabbra nyúlt.
– Miért nem beszéltél róla senkinek?
– Voltak, akik tudták. Úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi.
– Rossz volt?
– Inkább furcsa. Különös volt belegondolni. Addig soha nem gondoltam arra, hogy…
– És a vége?
– Egyedül lenni vele, az volt rossz. Hogy össze vagyunk zárva, és sosem hagy magamra. Meg a legvége. De ezt te is ismered. Elaludtam, Jenő. És most itt vagyok.
– Szép volt a temetésed. Néztük ideföntről.
– Láttalak benneteket kukucskálni, ahogyan jöttem fölfelé.
 
– Kitüntettek, Pisti, posztumusz. Hallottál róla?
– Tényleg? Nekem senki nem küldött meghívót.
– Nemrégen. A köztársasági elnök adta át a családodnak. Köztársasági érdemrend középkereszt, polgári tagozat.
– Örülök. Akkor jó is, hogy sokáig nem tudta senki, hogy… haldoklom. Így van jól.
– A család?
– Szoktam figyelni őket. Néha, azt hiszem, meg is érzik. Odakapják a fejüket, amerre vagyok, csak valahogy átolvad rajtam a tekintetük… Néha elejtek pár szót, és az a kényszerképzetem, hogy hallják. Te, Jenő, akartam már kérdezni; rendesen locsolják errefelé a teniszpályákat?
   
– Elkészültél, látod.
– El. De nem vagyok vele elégedett.
– Nem te számítasz. Gondolj az olvasókra.
– Hát éppen ez az. Végig rájuk gondoltam. Ezért volt annyira nehéz.
– Tudom. Majd szólok az érdekedben. Na, szia. És azért kösz.