Mondatok az örökkévalóságnak (II./51.)

– Nem tudom, kedves Olvasó, hallod-e: a másvilági tévéhíradósok folyton duruzsolnak körülötted. Lehet, nem könnyű meghallanod őket. Nem elég nyitva tartani hozzá a… füledet. Megkönnyítem hát a dolgodat. Ha érdekel.

– Milyen volt nektek odalenn a dolgotok?


– Az már rég volt… Álltam a kirakat előtt, és bámultam a tévékészüléket – sóhajt Gyulai Pista. – Egy kamasz, aki a római olimpiát nézi Pesten. Lenyűgözött! Négy évre rá meg azon kaptam magam, hogy kint vagyok Tokióban, címeres mezben, és bemondják a nevemet a tévében… Így kezdődött.
– Szerettem odalent lenni – veszi át a szót Zádor Laci. – Leszámítva persze a végét, a betegeskedést. Azt meg aztán elképzelni se tudtam, hogy egyszer a tévéhíradó is véget érhet! Pedig még rátettem vagy húsz esztendőt a nyugdíjas éveimből is. Viszont azt álmomban sem gondoltam, hogy a másvilágon folytatódik! Azt hittem, ez csak afféle mendemonda.
– Mi volt, mi volt… Nézzétek – emeli ujját Jakab Tóni –, mi itt, a másvilágon már kapiskáljuk, mi fontos és mi nem. Tulajdonképpen egészen jól megvagyunk. Semmiben nem szenvedünk hiányt, semmi gondunk, nem fog ki rajtunk semmi betegség… De bezzeg rajtuk, odalenn, a Földön…! Ők még nem tudnak különbséget tenni.
– Rám, odalent – veti közbe Knézy Jenő – mindig megsértődött valaki. Pedig csak nem rejtettem véka alá a véleményemet.
– Elkövetett esetleg az ember egy hibát – bólogat Szabó Kati –, és azért az egyetlenért súlyos árat kellett fizetnie… Pedig csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, ahogy a mondás tartja.
– Odalent? Nyugdíjasként – emlékezik vissza Gara Gyuri – péntek reggelente kiballagtam a nagycsarnokba… Aztán meg visszamentem bámészkodni a Vörösmarty térre. Most, hogy lenézek, azon töröm a fejem, hiányzik-e valami a térről! A Gerbeaud megvan, a szobor megvan, a Luxus megvan…
– Amikor én följöttem – biccent rá Sényi Imre –, odalenn még töltöttek ki lakcímbejelentőt. Később aztán megszüntették: személyiségi jog, adatvédelem; ilyesmikre hivatkoznak, amikor kijelentik, hogy nem tartozik minden a nyilvánosságra.
– Álltam a fedélzeten – szólal meg ifjabb Török Vidor –, kémleltem a messzi fjordokat, és akkor, föntről, megborzolt valami szokatlan szél. Mélyre szívtam a füstöt, nagy levegőt vettem, hogy érezzem, átjár az a friss, égi levegő. Eldobtam a cigarettát, az iránytűre pillantottam, fordítottam a kormánylapáton, a vitorlákat kifeszítettem, és most itt vagyok.

– És hogyan érzitek magatokat a másvilágon?

– Köszönöm kérdésed, fiam – mosolyodik el Bús Ernő. – Megjárja. Kicsit náthás vagyok, de különben semmi.
– Innen a másvilágról sokkal tisztábban látszik minden – fűzi hozzá Mócz Menyhért.
– Minden csoda három napig tart – állapítja meg Tölgyesi Rózsi. – Legföljebb eggyel-kettővel tovább, aztán megy tovább az élet! Jön valami új. Mi csak tudjuk, elvégre híradósok vagyunk!
– Na, viszont azt mondjátok meg, ha mind ilyen okosak vagytok – jegyzi meg viccelődve Práger Gyuri –, hogy ha mi a felhők tetején élünk, akkor honnan hull ide a hó?
– Most mit álltok itt ilyen tanácstalanul? – szigorodik el Varga Jóska.
– Tovább, fiaim – fegyelmezi a társaságot Piller Sanyi is.
– Azt hiszem, a legbölcsebb, amit tehetek – menekül ki a nehéz pillanatból Kenyér Joci –, ha leszaladok a büfébe, akad-e még némi harapnivaló. Vagy inkább az étteremben kapjak be gyorsan valami meleget? Á, ugyan, minek töprengeni! Okosabb, ha rögtön az étteremmel kezdem.
– Jól megy a bolt, nem panaszkodom – kap a témán Marika néni –, különösen a manna fogy, nem lehet egy rossz szavam a forgalomra, de az ember már csak olyan, hogy mindig fejlődni akar. Mondja, magának nincs valami ötlete?
– A világ vagy ilyen, vagy olyan – szögezi le Vukovics Sanyi. – Nincs középút.
– És? – csap le a megállapításra Tamás Gyuri.
– Minek az állandó sürgés-forgás, száguldozás? Dőljünk le kicsit – legyint Géza bácsi kezében telexekkel. – Hunyjuk be a szemünket, úgy, ni, szépen, tente-tente. Így könnyebben ki lehet bírni.
– Remélem, alaposan megkeverték a lapokat – szólal meg váratlanul Pálfy Jóska is, figyelve a közelben zsugázókat.
– Mit szólnál, ha mi meg lefuttatnánk egy gyors sakkpartit a hetvenkettes világbajnoki döntőről? – fordul a mellette állóhoz Molnár Dani.
– Tartozom neked egy vallomással – felel Weintraut Laci. – Azt se tudom, melyik bábu hogyan léphet. Nem is szeretek hosszú időn át bámulni egy fekete-fehér táblát. Bocsáss meg, Dani, én a messzeségbe szeretek bambulni. Nyáron tóparton, télen hegyek között.
– Én is annyira tudok örülni minden apróságnak! – csatlakozik Kis Ági.
– Bocsánat, de most mit vegyek föl? Szmokingot? Vagy garbót zakóval? – őrlődik a tükör előtt Behyna Károly. – Sosem voltam még ilyen helyzetben.

– Tényleg! A lábatok előtt hever az egész Másvilági Tévéhíradó. Milyen?

– Ez nem földi terjesztésű tévé, nem is műholdról megy! – ragadja magához a szót Hájéef. – Ez égi csatorna, kifapáim, de valódi!
– Negyvenegynéhány év alatt azért fejlődött valamicskét a híradózás – tesz zárójelet Jávorszky Laci. – Bizonyos területeken, úgy értem.
– Nem akarom részletesen ecsetelni, mi a különbség például a műhold és az űrállomás neszezése között – kapcsolódik a témához Tóbel Béla –, mert, mint azt kimondatlanul is sejtjük, siket fülekre találnék, és szerény előadásomat különben is elvont szakmázásnak minősítenék.
– Én azt nem értem itt, miért nem tudják ezek a tökfejek, hogy igazán míves kidolgozást csak a filmtől várhatnak – zsémbel Schóber Robi bácsi, majd kollégájához fordul. – Jancsi! Hallottál te olyasmit, hogy meg akarják szüntetni a filmlabort? De igaz szívedre!
– Nem hallottam – csóválja Szurok Jancsi a fejét. – El se tudok képzelni ilyen marhaságot. A film örök! Mit akarnak mindenféle videojellel, meg a rosseb tudja, mivel!
– Itt végre nincs semmi mellébeszélés! – tereli vissza a szót Ipper Pál. – Csupán azt kell tisztáznunk, mik vagyunk: hírszerkesztők vagy kommentátorok?
– Hát ez meg? – toppan be mérgesen Menczel Csöpi. – Egy elszórt karton az archívumból! Micsoda rendetlenség! Ejnye, kislányok, mi történik ott, ha egyetlen este nem vagyok bent?
– Én viszont se ma, se holnap nem megyek haza – reagál rá Megyeri Károly. – Mint elnöki ügyeletes szombaton is, vasárnap is ülhetek idebenn.
– Nekem itt határozottnak kell lennem – mutatkozik be új oldaláról Dávid Márta. – Például minden szörnyűséges közhelyet töröltem a Másvilági Tévéhíradó kifejezéstárából! És kénytelen voltam minden fölösleges vitát lezártnak nyilvánítani.
– Csak bátran! – szól támogatólag Bilka Pali bácsi. – Be is társulok, de közben figyelem a híreket is, hátha történik valami fontos. Elvégre többnyire én volnék a turnusvezető vagy mifene, fele se tréfa.
– Ha kicsit elnyúlna az ebédszünet – óvatoskodik be váratlanul Dobrás Jancsi, s pillant körbe –, vigyáznátok addig a házra?
– Mondd, mi már örökre bemondók maradunk? – faggatja kolléganőjét Takács Mari.
– Hogy tételezhetsz föl rólunk egyebet? – tetteti magát fölháborodottnak Tamási Eszti. – Bemondónak lenni a legjobb a világon.
– Érzelem? Ezt ismerem valahonnét – törli meg Sykora Sándor a szemét. – Csak a híradósok leplezni szokták.
– Abbahagyni, gyerekek! – lép be ekkor Vecsei Mari. – Munkára! Indulni kell, este híradó.
– A szakállas öregurat mutassátok, gyerekek! – kiabál Hegedős Mihály, aki még most is dolgozik. – Azt, aki ott áll a sarokban, a létra mellett! Barátaim, hol az ügyelő? Nincs nálatok adásmenet? Mi az, hogy nincs adásmenet?
– A másvilági televízió mai, tavaszköszöntő műsorában – köszön is be közben élő adásban Berkics János – a borivásról lesz szó, az ám, sok vendégre számítunk, a pince ajtaja tárva, még a környékre is kisétálunk, már ameddig a kábelek érnek.
– Jó estét kívánunk, kedves nézőink – csatlakozik hozzá Árkus József. – Illetékes helyről arra kérik önöket, mindenki vigyáva szábere feledé mi vészekere. Mindannyiunk érdekében.

– És amikor éppen nem dolgoztok?

– Énekórára járok… – szívja tele a tüdejét Horváth Verocska. – Mintha el se múltak volna az évek. Csak a levegővétellel kell vigyázni. És a fortissimókkal, ha kiesik az ember a gyakorlatból.
– Olvasgatok. El szoktam tenni a szép szövegeket – mosolyodik el Szentirmai Éva. – Van otthon egy egész dossziéval.
– Én meg emlékezem. Egyszer két idegen pasas állt kinn a folyosón – réved a múltba Kukk György. – Sipőczy Piroskát kérdezgették.
– A lentieknek fogalmuk sincsen arról, hogy ott szoktunk állni mellettük – halkítja le hangját Koren Gyuri. – Nem tudják, hogy most is látjuk őket! Tessék, ideállok a kamera elé, és észre se vesznek! A fülükbe kiabálok, és össze se rezdülnek!
– Hipp-hopp, elibük szoktam toppanni – anekdotázik Tóth Gyuri. – „Ki van itt?”, kiáltom. És egy csókot lehelek a homlokukra.

– Hát így, Kedves Olvasó. Nyisd ki bátran a füled, lélegezz mélyeket, s változtasd meg élted.