V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. december 15.)

   Jön ide a messzeségbe, jön a maga komótos lépteivel a korábban már emlegetett D. P.
   Már itt is van. Dunavölgyi Péter ettől a naptól nyugdíjas.
   Küldött esemest, hogy változik a telefonszáma. Nem válaszoltam. Aztán küldött ímélt, hogy ha lassan is, de jut előbbre a tévétörténeti kutatásaiban. Arra se reagáltam egyetlen szóval se.
   Azért, mert tudtam, hogy nyugdíjba megy. Mondta korábban. És kerestem a szavakat, mit is mondhatnék.
   Akkor hát megint a szokásos probléma. Hogy ha az ember nem mondhatja el senkinek, elmondja hát mindenkinek.
   Szerettem Péter szobájába benyitni. Kint volt ugyanis a falán egy-egy kocka a híradó összes főcíméből, eleitől fogva. Amikor a székház előtt Dobrovics Pista befordul a kamerával (fekete-fehérben, aztán színesben is). Közvetlen szomszédságukban az Aczél-Elek-Sándor-féle, barna-arany színvilágú földgömb (ami a Presser Pici zenéje alatt forgott) – jaj, a Tarjáni Ruditól kaptam is egy olyan jelvényt: értené valaki, mit jelent, ha kitűzném?
   Mint idegenvezetés egy jelenkori múzeumban, Péter szobájában a falon a főcímek, bekeretezve mind, talán az utolsó egy-kettő hiányzik. Nem tudom, a legutóbbi főcímváltozások idején már nem jártam nála. Csak azt tudom, hogy egyszer én is megkértem Kovács Lacit, adna-e nekem is olyan kockákat, amilyenek a Péternek vannak.
   Adott.
   Meg aztán voltak további bekeretezett képek ott, a negyedik emelet északi középcsücskében. Háromra közülük mindig vetettem egy pillantást. Az elsőn Sándor István beszélget a VI. stúdió díszletei között Walter Cronkite-tal – most vélhetően el kéne mondanom, ki Cronkite –, a másodikon Ruttkai Éva meg Latinovits Zoltán ücsörög a háztetőn (nem emlékszem, melyik tévéfilmben), a harmadikról meg Gálffi László néz az emberre talán Füst Milán – és Esztergályos Károly – IV. Henrikjeként.
   Szerintetek milyen ember az, aki ilyen képek közé jár(t) be dolgozni?
   Egyszer a Rózsi, mielőtt nyugdíjba ment, azt mondta, hogy „eltöltöttem egy csomó időt a tévében” – ő jelesül nyolccal kevesebbet, mint a Péter –, „és még csak ellenségeket se szereztem volna?”
   Na már most az a helyzet, hogy a Péter – talán nem bántódik meg, ha elárulom – ötvenhét éves. Viszont léteznek mostanság a közelségben olyan kedvező konstrukciók, amelyek nyomán nem jár pokolian rosszul, aki korkedvezményes nyugdíjba vonul, és ha megcselekszi, attól mindenkinek nagy kő esik le a szívéről.
   Péter eközben harminchét éve tévés. Végigjárta a megfelelő lépcsőfokokat: amit ember tudhat, azt ő tudja a cégről. Bizonyos szempontból ő az alexandriai könyvtár.
   Abból az időből ismerem, amikor még a külgyártáson dolgozott. Ugyancsak a negyediken, csak éppen a déli ficakban. A híradónak akkor egyetlen külföldi tudósítója serénykedett (naná, hogy Moszkvában), viszont rádiósokkal meg emtéisekkel voltak megállapodásai. Meg hát utaztak a híradósok is rengeteget. Volt mit legyártani, csak azért mondom.
   Aztán a föntebb már ideidézett Dobrovics Pistát ő követte a híradó főgyártásvezetői székében.
   Nekem speciel szétszekírozta az agyamat, hogy miért nem hívom föl újra Simon Jolánt.
   Hát, ha nagyon-nagyon öregek leszünk, mi ketten még – mármint a Péter meg én – mindig fogunk erről a többénemtelefonálásról beszélni. Simon Jolán (nem tévesztendő össze Kassák feleségével) ugyanis Péter Gábornak, az ÁVH egykori főnökének felesége volt, és egyúttal Rákosi titkárnője. Hazajöttem Párizsból Brankovtól, hoztam az életútinterjút, és megjegyeztem a Péternek (a Dunavölgyinek), csak kéne beszélni avval a Péter Gáborral. Másnap elém tett egy cédulát, rajta a telefonszám.
   Föltárcsáztam, csakhogy az asszony (Simon Jolán) valami olyasmit mondott, hogy a férje már nagyon öreg és nagyon beteg. És hogy azok a dolgok, amelyek engem érdekelnének, harmincvalahány éve voltak. És arra kért, legyek megértő. Nekem meg, ugye, itt volt a nyakamon az egész rendszerváltás.
   Péternek is, plusz még a modern idők. Egyrészt a VI. stúdió beüzemelése, másrészt az átállás a számítógépes rendszerre, meg hát a mindennapok verklije neki is.
   És amikor évek múltával átmenetileg lecsillapodni tűntek a kedélyek, viszont már nagyon-nagyon égett a ház, neki jutott az eszébe, hogy vissza kéne hívni a Krämer Marit. Hogy nézné végig 1957-től az összes híradót, és jegyezné föl, kik vannak a mozgóképeken.
   Mert Péter, az egyik lexikon tartotta egyes-egyedül számon, hogy a messzeségben porosodik egy másik lexikon. Meg hogy ha ők ketten nem állnak neki annak a munkának a huszonnegyedik órában, egyszerűen elvész a történelem egy darabja, aminő veszteségnek mellékesen senki nem lesz soha többé a tudatában, ahogyan a veszteségek elvesztésének tétele kimondja.
   Jó, jó. Tudom, mivel fogja tölteni Péter nyugdíjas éveit: mondta. Nem féltem hát, talán neki még jobb is így. Hajjaj. Sokat tudok, sokat sejtek. Nem is az, hogy őt kéne féltenem.
   Csak hát az a francos közelség. Nem kérdezek én egyebet, mint hogy valóban olyan mértéktelenül gazdag-e ez az ország, amilyennek látszik, amikor a Dunavölgyi Pétert korkedvezményes nyugdíjba engedi.