V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. december 22.)

   Borbély Zsolti már akkor faképnél hagyta a közelséget, amikor nekem még meg se fordult a fejemben, hogy ilyesmi egyáltalán megeshet.
   Aztán egyszer megyek az utcán, és jön velem szembe a Zsolti. Ez is régi történet persze. Már messziről sziázzuk egymást, aztán lecövekelünk a József nádor tér szélén, hát te, hát te. Akkor tudom meg, hogy semmihez semmi köze. Taxizik. Kitűnő ember, kitűnő szakember, aki – elhűlten méricskélem az arcát, hogyan lehet erről ennyire idegenként beszélni – valahol a messzeségben taxizik. Föl se fogom igazán, rohanok, a közelségben az ember dolga mindig sietős, ez hozzátartozik a szertartásrendhez, fontos ember elfoglalt és siet.
   De mit csináljak, Borbély Zsoltit mindig kedveltem, jó volt vele dolgozni, közben meg óhatatlanul váltott az ember néhány civil szót, gyorsan kiderült, hogy jófajta anyagból gyúrták azt a sűrű fickót; most meg taxizik. Nem hagy nyugodni a történet, ahogy szedem a lábamat végig az Október 23. utcán, tól ig.
   Persze aztán az idő meg a minden. Évek telnek el, a közelség – visszatekintve – valami egyetemes gördülékenységgel csúszik át a messzeségbe, kiderül, hogy a naprendszer csupán a tejútrendszer parányi része, és már az óramutató járása se annyira szembetűnő (vagy éppenséggel nagyon is).
   Váratlanul csörög a telefonom. Egy férfihang, hogy ő Borbély Zsolt, és véletlenül, és erről az eszébe, és csak pár szó. Beszélünk öt-tíz percet: hát te, hát te. Modern világ, e-mail címet cserélünk, aztán persze semmi. De most csak napokig. Azt hiszem, én írok először, sorrendeknek ilyenkor már nincs jelentősége, néhány mondattal bővebben arról, amiről előtte szóban, slágvortokban. Visszaír, örülök, amikor bevillan a neve, ahogy töltöm le a postát. Messzeség, messzeség: a távolságokat legyőztük, tulajdonképpen mintha somolyognék a bajuszom alatt. (Sosem volt bajuszom.)
   Aztán szűkszavú levél érkezik. „Ha a Túlvilági Híradóhoz egy jó stúdiósra is szükséged van, sajnos a Dobrovolni Palkót is tudod alkalmazni. Tavaly nyár óta. Ötvenévesen. Kész.”
   Csak nézem a monitort, újra és újra olvasom a szavakat, de valahogy nem állnak össze. Ülök a gép előtt, jézusom, aztán rám tör valami önző szégyen, hogy… hogy nem is tudtam. Másfél év alatt el se jutott hozzám a hír. Ez volna hát a közelség? De mit kellett volna tennem? Naponta fölhívni azt az egy-két embert, akivel még? És mit kérdeznem? Hé, te, ugye, az X. Y.-nal semmi baj?! Te, ugye, a Z. Zs. még él?! Ilyesmit nem kérdez csak úgy az ember, hiába lapul ott a szíve metaforikus zsebében a konkrét lista.
   Levélben kiabálok a Zsoltinak, hogy miről beszél, de válaszol, hogy igaz, igaz, igaz. A Dobrovolni Palkó nincs. Olvasom az újabb levelet, vitatkoznék, hogy dehogy nincs, csak létek és nem létek egy idő után más minőségben méretődnek: Magyarország, Budapest, Emlék utca, a házszámot ugyan elfelejtettem, de ha véletlenül a környéken bóklásznék, fölismerném a nyikorgó kaput, mindössze be kell nyitni, viszont óvatosan, nehogy a jövő idejű ember túlságosan sokáig bent felejtse magát.
   A VI. stúdió Sándor István műve volt. István egyre inkább kivonult a műsorvezetésből, a szerkesztésből, a főszerkesztő-helyetteskedésből: egy idő után szinte csak avval foglalkozott, hogy összehozza a harmadikon azt a… valamit. Román Attilával ügyködtek rajta, semmi extra fölhajtás, aztán egyszer csak meglett. Otthon, menedék, sziget. Remek csapatot hoztak össze a Kóródi Gabitól a Zsoltin át a Palkóig.
   Előbb a VI. stúdió halt meg, aztán jóval később a Palkó.
   Lapozgatom az Arcképcsarnokot, nincs benne. Nézem tovább, nincs benne a Borbély Zsolti se, a Román Attila se, a Kóródi Gabi se, de még a Sándor István se. Szinte hallom, a Zsolti most azt mondja, ne vacakolj már, nem voltunk mi annyira fontosak.
   Adott helyen, adott időben az ő vérük keringett a közelségben.
   Kicsit persze kérdezősködöm.
   Kiderül, mindenki tudja, mármint azok közül, akiket kérdezek. Mindenkit megdöbbentett. Nem tudom pontosan, hogy történt, mint történt, de valami olyasmi, hogy nem figyelt oda magára (ez P. fogalmazása). Inkább vállat vont, amikor be kellett volna szedni a vérnyomáscsökkentőt. Pedig kezdett közeledni az ötvenhez, de ott az örökös elfoglaltság, a fontosság, a nélkülözhetetlenség, a valahová mindig sietés – én se szeretem már hallani a stressz szót, na, és akkor mi van, persze, na és, beszéljünk másról – aztán rosszullét, ugyan, semmiség, aztán hogy mégse tréfa, aztán mégsem, aztán mégis. Nem tudom, hol élt, nem tudom, hogyan, csak azt, asszony, gyerek maradt utána. Meg az egész közelség, a maga teljes távolságtartásával önnönmagától. Elfelejtett szerető.
   Nem néznék utána, bemondta vagy nem mondta be a híradó, hogy a Palkó meghalt. Régi játék ez arrafelé: eltréfálkozni, hogy a tévések korán halnak, aztán, hogy hanyadik kiadásban leszel hír, már ha egyáltalán.
   Megyek valahol a messzeségben, összefutok L. L.-lel, csak pár szót váltunk, karácsony közeleg, ő mozijegyért megy, én a srácért, nézek utána, ahogy távolodik, de jó, hogy megvagyunk, de jó.