V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. december 29.)

   Ha a messzeségbe érek, figyelmeztettek idejekorán, a közelségben nyomban megfeledkeznek rólam.
   Megvan eme emlékezetvesztésnek a maga lélektana. Megvan vicaverza (bocs, vice versa). Ami engem illet, van szerencsém ismerni azt is, ezt is.
   Onnan nézve tudniillik az ember nem nagyon keresi azt, aki elment (-rohant fejvesztve, -vánszorgott szívszorongva, -kullogott szemlesütve, stb.). Emlékszem, összefutok Párhuzamosok A Végtelenben Találkoznakkal a folyosón, beszélünk a Jelenről („Figyelj, hallottad, hogy…”), aztán beszélünk a Jövőről („Képzeld, hallottad, hogy…”), és akkor valahogy szóba jön a Múlt, és akkor P. A V. T. megemlít (vagy én említek meg, egyre megy) valakit, aki valaha ugyancsak P. A V. T. volt, valaha ugyanígy ácsorogtunk a folyosón, de már nem. Te, bökjük oldalba egymást, tényleg, mi lehet vele, se híre, se hamva, hát nekem fogalmam sincs, úgy eltűnt, nahát, mennyire. Még haragszunk is rá kicsit, hogy lehet ennyire modortalan. De már megint a Jelen meg a Jövő, mert az ember pszichéje úgy működik, hogy igyekszik blokkolni az esetleges problémákat, mint a számítógépben a tűzfal.
   Innen nézve meg? Az ember egyedül játssza le ezeket a meccseket, mint Kizárólag Önmagába Visszahajló Egyenes. És ebben az állapotában természetszerűleg nem keresi azokat, akiket otthagyott, teszi ezt abból az igazán végig se gondolt megfontolásból, hogy minek abajgassa őket, hiszen K. Ö. V. E.-ként akaratlanul is arra kényszerítené őket, hogy szemtől szembe kérdezzenek rá: „És veled mi van?”, egy ilyen kérdés föltételéhez pedig nagy lelkierő szükségeltetik.
   Említett lelkierő alapvetően áll egyharmadnyi Lelkifurdalásból, hogy ugyanis „Én még itt vagyok, amíg te már nem”, egyharmadnyi Megelőlegzett Félelemből, mert a végén még kérdezett válaszolni fog, mi több, esetleg idezúdítja az egészet, márpedig jót aligha tud mondani, jó az a közelségen túl nem tud történni. Már egy egyszerű „Hogy vagy?”-t se szívesen présel ki magából a közelségbeli P. A V. T., különösen nem messzeségbe vetődött K. Ö. V. E.-hez intézve. És végül, de nem utolsósorban tartalmaz lelkierő egyharmadnyi Valóságos Félelmet, elvégre „Uramisten, velem is megtörténhet, ami vele”, vagyis P. A V. T.-ből K. Ö. V. E.-vé válhat maga is, ami az ő képzeletében nem egyéb, mint a levegőben fertőző borzalom.
   A K. Ö. V. E.-ken mellékesen meglátszik ám, hogy valaha P. A V. T.-k voltak. Eleve kicsit sápadtabbak, illetve nem is, inkább olyan zöldes a bőrük nekik, mint akik most szabadultak a börtönből (bár ez a hasonlat konkrét esetben speciel önellentmondásos). Továbbá a hajuk is mintha megritkult volna, mi több, nahát, most veszem észre, kifejezetten megőszültek, a szemük kidülled, orruk elkrumplisodott, fogazatuk hiányos. Kissé mintha össze is mentek volna, legalábbis függőlegesen, mert vízszintesen éppen ellenkezőleg: mintha szétfolynának. Minden K. Ö. V. E.-nek kétségtelenül legalább egy infarktust át kellett már vészelnie, minden K. Ö. V. E. kinézete azt sugallja, hogy cukor-, gyomor- és vérbajos, továbbá agyvérzésből kapaszkodik éppen vissza, ez egyértelműen kikövetkeztethető abból a dülöngélő járásukból nekik. Látszik a P. A V. T.-k tekintetén, hogy a diagnózistól legszívesebben visszahőkölnének, bár igyekeznek titkolni.
   Pedig lehetne nyugodtan érdeklődni.
   Ültem például F.-fel és I.-vel két nappal karácsony előtt egy kávéházban két és fél órát, és nem csináltunk egyebet, mint Múltról, Jelenről, Jövőről (három régi kolléga) beszéltünk, és csak azért hagytuk abba, mert mindhármunknak sietnünk kellett. Hármunk közül egy volt P. A V. T., ketten K. Ö. V. E.-k voltunk, de nem éreztük úgy, hogy a kisebbség lenézné a többséget, pedig neki ötször csöngött a telefonja, amíg együtt voltunk, nekünk, kettőnknek meg együttvéve összesen háromszor. De két hívás között azért nagyon belemélyedtünk a dolgokba, bár arról a magányos P. A V. T.-ről lehet, nem lenne jó, ha kiderülne, hogy K. Ö. V. E.-kkel tartja a kapcsolatot, mert a közelség azért figyelő szemeit reá veti.
   Aztán, ahogy jövök ki a kávéházból, és a kijáratnál (amely a hely méreteire tekintettel egybeesett a bejárattal) elköszönök F.-től meg I.-től, és átballagok az Andrássy út túloldalára, hogy a kertek alatt elgyalogoljak a Wesselényi utcáig utángyártott távirányítót venni az eredeti helyett (ami elromlott), hát nem összefutok B.-vel? Na, B. arcáról aztán lerítt a P. A V. T.-k szokásos zavara: kicsit pironkodva számolt be arról, hogy ő még a közelségben időz, és miközben engem hallgatott, a szemében valamiféle döbbenetet véltem látni, hogy lehetséges élet a közelségen túl is. Nem is tudom, melyikünknek volt nehezebb. B. akár a barátom is maradhatott volna.
   Aztán meg nézem az íméljeimet, jött három amonnét, két nap múlva meg, gyertyagyújtás idején, két esemes ugyancsak amonnét, az már összesen öt, az már szinte rengeteg ahhoz képest, amire figyelmeztettek valaha.
   Kicsit el is szégyellem magam emitt, hogy miért nem gondolok arra, nekik se könnyű, és gyorsan válaszolok is egy K. Ö. V. E.-nek, hogy a januárra szerveződő találkozón föltétlenül ott leszek, alig várom, de azért ne nagyon siettessük az időt, és kívánok addig is, azutánra is boldog új évet, meg hogy ha találkozna valakivel, bárkivel, annak is.