V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. november 10.)

   Közeledtem a közelséghez. Életemben talán negyedszer-ötödször.
   Márton napja 1982-ben csütörtökre esett.
   Kigyalogoltam a Ferenc körúti metrómegállóhoz, aztán Kálvin tér, Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere), Deák Ferenc tér. Az Arany János utcánál leszálltam.
   Mit is mondhatnék most? Van nekem egy Budapest-térképem a millennium évéből. Az cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy létezett valaha a Kígyó tér, kb. ahol most a jégbüfé van, meg a Ferencziek tere (cz-vel), nagyjából ugyanott, ahol jelenleg is. Átmenetileg egyébként Apponyi térnek hívták, őrület a budapestieknek ez az állandó átnevezési mániája, az ember idővel elveszti a fonalat. Mint az egyszervolt állampolgár, aki hol magyar, hol csehszlovák, megint magyar, aztán szovjet, esetleg ukrán, miközben ki se teszi azt a huszadik századi lábát Ungvárról.
   Visszatérve a kiindulási ponthoz, a tér a Felszabadulás nevet állítólag csak 1953-ban kapta, gyanús, de tulajdonképpen mindegy, sokan – mindennemű politikai, világnézeti stb. felhang nélkül – ma is csak Felszabként emlegetik, a nagyiék is egész életükben Oktogonnak hívták az Oktogont.
   Hol tartottam?
   Mentem, mentem, háromnegyed kilenckor átléptem a küszöböt, kilenckor kezdődött a napindító, aztán egyszer csak rohant a Domokos Lajos. Hogy, aszongya, azonnal zakót, nyakkendőt neki, mert nincs más, ő fogja bemondani!
   Akkor már tévé, rádió gyászzenét sugárzott.
   Szakavatott fül kihallotta belőle, hogy valami történt. Akkoriban az ilyesmi a szertartásrendhez tartozott. Mármint a gyászzene.
   Aztán a Lajos bemondta. Hogy meghalt a Brezsnyev.
   Ha jól számolom, huszonhat éve ennek. Nem is olyan nagy baj, ha az unokaöcsém azt se tudja, kiről beszélek.
   Leonyid Iljics (1906-1982) volt az orosz cár 1964-től haláláig. Illetve hát egészen pontosan a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkárának neveztette magát, később ráadásként a Legfelsőbb Tanács elnöksége elnökének is, de ezek a címek tulajdonképpen mellékesek.
   A Brezsnyev egyébként szerdán halt meg, csak vártak egy napot a bejelentéssel, mert annyi idő kellett, hogy letutizzák: utána még ne a Csernyenko (1911-1985) legyen az új cár, hanem előbb az Andropov (1914-1984). Bár avval senki nem számolt, hogy Jurij Vlagyimirovicsnak csak tizenhat hónap jut, aztán már tényleg jöhet Konsztantyin Usztyinovics, akinek viszont összvissz tizennégy adatik. Hogy végül jöhessen Gorbacsov (1931-), és Mihail Szergejeviccsel lényegében vége legyen az egésznek.
   Nem is tudom, hányat írtak, amikor először láttam azt a fölvételt, amikor Brezsnyev elődje, nevezett Hruscsov (1894-1971) New Yorkban, az ENSZ-ben – mint később kiderült, 1960. október 13-án – a cipőjével verte az asztalt, mert a szovjet delegáció javaslatait a közgyűlés visszautasította!
   A nyugdíjas Nyikita Szergejevics halála szinte csak mínuszos hír volt, de Brezsnyev temetését már élőben adta a tévé, látta, aki akarta, néhány évvel később a Kádárét (1912-1989) is, továbbá – igaz, akkor én már erősen távolodóban voltam – az Antall Józsefét (1932-1993).
   Valaha azért nem volt szokásban, hogy temetéseket adjanak élőben. Nem is tudom, volt-e rá egyáltalán közönségigény, arról meg végképp dunsztom sincs, hányan nézték a Brezsnyevét. Akkor még csak egy tévé volt, igaz, már két csatornával. Viszont hétfőnként adásszünettel.
   Igazán rendes volt attól a Brezsnyevtől, hogy csütörtökre tette magát hírré.
   Különös, de a temetés napjára nem emlékszem. Tán az Ipper volt kint meg a Sugár, és utóbbi mintha azt mondta volna, hogy az egész politikai bizottság ott áll a sír szélén, és ezt a mondatát mintha egyes nézők félreértették volna.
   A Domokos Lajossal később sokszor találkoztam, de bő egy éve már nem láttam. Pedig valahol itt van ő is a közelemben, a messzeségben. Húsz évvel régebben van itt, mint én.
   Milyen hullámzó az emberélet! Némi idő megadatik ugyan, mondjuk, kb. hetven-hetvenöt év. Átlagban, persze, mert a Szentirmai Évának vagy a Práger Gyurinak kevesebb, a Gara Gyurinak és a Géza bácsinak meg több, szóval van néhány évtized, amikor egyszer fönn, egyszer lenn. Állítólag hullámvasút az egész, veszem észre magam is. Már persze akkor, ha nem jön közbe semmi.
   Például Isonzó, Don-kanyar, Auschwitz, netán Recsk. A nemzedékemnek nem jutott se háború, se tizenkilenc, se ötvenhat. Láttunk filmeket, én meg egyszer, közvetlenül a délszláv háború után, riportútra mentem Horvátországba, szinte füstölögtek még a romok, olyan volt az egész, mint a Ballada a katonáról, amelyet volt szerencsém látni filmesztétika óra keretében a Toldi moziban, bár abban a másfél órában erősebben foglalkoztatott a Szabó Edit keze, hogy ugyanis merjem-e megfogni a sötétben. Szóval nekem olyasmi a háború, amilyennek Csuhraj (1921-2001) újhullámos filmje mutatta. Nem tudom, hálisten.
   Szoktam gondolni arra (ez tán összefüggésben lehet avval, hogy az ember háborús gyerekek gyereke) hogy jó, jó, néha kezdek nekikeseredni, de hát háború az még sincs.
   Meg még följegyzem, hogy november 10-én született a lányom. Tizenhét éve. Brezsnyev halála és a lányom születése között voltak nekem azok a nyolcvanas évek.
   Fiam, VI. Lájv nem ért majd semmit az egészből.