V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. november 17.)

   Észre se vettem, hol vagyok, annyira ámultam e távoli táj hepehupáit, amikor megcsörrent a telefonom. Az a hirtelen hang visszarántott valahová, ahol nem jártam már régen.
   B. E. üzent a múltból. A határon túli műsorok tizenötödik születésnapjára hívott.
   El akartam menni, bizisten, de innen a messzeségből nehezen vergődtem volna el a közelségbe. Aztán (értsd: utólag) írtam egy szabadkozó levelet, de arra már nem válaszolt senki. Nem gondolnám, hogy megbántódtak volna.
   Sok gondjuk közt valahogy elfelejtettek vélem vesződni.
   Nekem már a meghívás ténye jólesett. Manapság, amikor nincs múlt, csak jelen, meg szokás feledkezni a régiekről.
   Határon innen és túl? Ez valahogy az ember génjeibe vésődik. Egyrészt konkrétan, mint a magas vérnyomás, másrészt dinnyehéjakhoz hasonló elvontságban.
   Óvnám magam, túl ne lépjek bizonyos határon, miközben határa márpedig van mindennek!
   Már mindegy.
   Vagyis hogy van ebben a határon túliságban valami dupla csavar. Egyrészt határon túlinak számít az ember a határon túl, másrészt határon túli, bizony, a határon innen is.
   Atyám, IV. Lájv mesélhetne! Ahogy mondom, -ne, mert bizonyos halaszthatatlan okból kifolyólag már nem tud.
   Pedig még Magyarországon fogant, viszont már Romániában született, miközben apai nagyanyám ki sem tette a lábát Felenyedről.
   Későbbi hitvese, az én anyám viszont már minden teketória nélkül Csehszlovákiában látta meg a napvilágot, jelesül Eperjesen. Atyám azonban, amikor az Enyed-Torda-Kolozsvár-Debrecen-Budapest útvonalon – ahogyan élete végéig emlegette – „átjött”, ideiglenesen magyar állampolgár volt éppen. Persze akkor még nem ismerte későbbi feleségét, az én anyámat, aki időközben pesti lánnyá serdült.
   Enyed (Aiud, Románia) és Eperjes (Presov, Szlovákia) találkozott félúton nővéremben s bennem.
   Elidőznék kissé e följegyzések partján. Hogy mondhatnám-e fölmenőimet én is duplacsavarilag határon túlinak, mint barátom, J. A., aki anyját kúnnak, apját félig székelynek, félig románnak, vagy tán egészen annak titulálta, merthogy tulajdonképpen anyám apja Kisújszálláson született, a Nagykunság szívében, apám, IV. Lájv meg, ha Erdélybe utazott, mindig azt mondta, hogy „megy haza”?
   Azért semmiképpen nem esnék abba a hibába, hogy azt higgyem, ezek kizárólag huszadik századi ügyek. Nem akarnék tolakodni, de például konkrétan a kunok dolgában legalább a középkorig illene visszakutakodni, ha pontosan meg akarnám állapítani, hogy, mondjuk, J. A. barátom 1936 kora nyarán miért filózhatott a rakodópart alsó kövén ülve az ő származásán, s juthatott ama következtetésekre, amikre.
   Családfámról, amelyet egészen a dinasztiaalapító I. Lájvig vissza tudok vezetni, további beolvadásos-elágazásos részletekkel is szolgálhatnék. Elmondanám ezt néked, ha nem unnád, ahogy egy másik barátom, K. D. – aki élete utolsó másfél évtizedében ugyancsak útlevéllel látogathatott haza – jegyezte meg J. A.-nál három évvel korábban, földrajzilag tekintve a határon innen.
   Mindez a határon túliság kapcsán tolul föl emlékeimből.
   Sokat töprengtem már azon, mitől függ, ki micsoda, és arra jutottam, magyar az, aki álmában, ha rém üldözi, magyarul kiált segítségért. Meghatározásom szociálpszichológiailag talán kissé pontatlan, de házi használatra alkalmatos.
   Hovatartozásról az dönt, hogy amikor öntudatlanságba hanyatlik az ember, vagyis feldöntve és vakon, vízszintesen feküszik, s megforduló szeme kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszének, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reá, hogy akkor mi megy végbe benne legbelül.
   Énbennem például, hogy nekem minden elhessegetésfélben lévő félelmem dacára továbbra is térkép e táj, meg hogy tudom, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. Már ahogy egy harmadik barátom, R. M. fölemlítette tizenegy évvel K. D. és nyolccal J. A. után.
   Ha elmegyek a Váci utca 19., a valamikori Kappel-ház utódépülete előtt, mindig szoktam Miskára gondolni, aki ott talált meghalni 1855. november 19-én, amely történésnek két nap múlva lesz százötvenhárom éve. Nevezett épületet – nem mellékesen – a második világháborúban bombatalálat érte, ám megmaradt részét csak a hatvanas években bontották le, ily módon az ötvenes években, a földszinti Kedves presszóban, egyéb lehetőség híján, elzongorázgathatott Cziffra Gyuri (apósomék még emlékeznek rá).
   E kitérő után följegyzem, hogy ezek a fiúk – K. D., J. A.., R. M. – a maguk idejében a föntebb súrolt problémákkal foglalkoztak. Mi ma teljesen másfélékkel.
   Na, csak ilyesmiket akartam elmondani azokról az időkről, amikor a közelségben, jelesül B. E. és barátai (B. A., D. M., T. P. meg a többiek) közelségében éltem. A történelmi hűség kedvéért meg kell említenem, hogy mindez nagyon-nagyon régen, valamikor a múlt évezredben történt, és becsülöm bennük, hogy azóta is kitartanak, rendületlenül, ahogyan egy negyedik barátom, a föntebb már említett V. M. írta, pontosan száz évvel J. A. Duna-parti ücsörgése előtt, csak hogy utaljak az idő múlására és múlhatatlanságára följegyzéseimben.