V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. november 24.)

   Ültem B.-vel egy tea mellett, és locsogtunk. Jön ő is hamarosan a messzeségbe. Azt kérte, meséljek róla, hogy milyen.
   Mondtam neki, olyan, mint a közelség, csak onnan nézve rettentő távolinak tűnik. Meg lehet szokni. Merthogy B.-hez képest eggyel korábbi nemzedékhez tartozom. Nekünk kellett volna átadni nekik azt, amit mi tudunk. Ami azt illeti, nem nagyon tettük: nem akartuk vagy módunk se volt rá, szinte mindegy. Lehet, talán ők nem akarták átvenni. Esetleg nem is volt szükségük rá. Esetleg nem is volt igazán mit.
   Hát, olyasmire nem emlékszem, hogy görnyedtünk volna velük egy-egy kézirat fölött, és órákig bogarásztuk volna, mit lehetett volna jobban. Vagy legalább másképp.
   Ahogy velünk görnyedtek.
   Mi még abból a világból érkeztünk. Mi vagyunk az átmenet. Átmenetnek nem igazán jó lenni. Lehet, azok lesznek egyszer ők is. Lehet, egyszer mindenki annak éli meg magát.
   Amikor mi kezdtük, még írógép volt meg kéziratpapír. Jó, már villanyírógép, gömbfejes! Simon Magda már olyan ultramodernen dolgozott, Kiss Ági viszont még nem, de egyiküknek sem kellett a sorváltóhoz nyúlnia, elegendőnek bizonyult megnyomniuk egy billentyűt a jobb kéz kisujjával. A papírt azért csak be kellett fűzniük.
   Mi? Pályánk elején még kézzel írtuk az adásmenetet, ahogyan az öregektől eltanultuk, amit aztán a gépírószobában – mert olyan helyiség is volt – begépelt pl. a Vojszánszky Erzsi. Ő ma is gépel még, bár nem a közelségben, és persze már számítógépen.
   Mi épp csak ismerkedtünk a közelséggel, amikor bejött a számítógép. Pontosabban a Dankó Ági jött be egyszer a régi news roomba, hogy kezdhetik-e telepíteni a rendszert.
   Ha mi azt hallottuk, hogy rendszer, akkor nekünk arról a szóról teljesen más jutott eszünkbe. Addig. 
   Akkoriban már egy barátom dajkálgatott otthon egy Commodore 64-est, jártunk át hozzá hétvégéken síelőst játszani dzsojsztikkal. És a Dankó Ágiék mindenfélét magyaráztak, kaptam tőlük én is flopit, még nem 3,5”-ost, hanem 5,25”-ost, valahol meg kell lennie.
   Nekem még 1995-ben se volt PC-m odahaza, csak esztendővel később lett. Egyszer Lugosi Vikivel dolgoztunk egy dokumentumfilmen, eljutottunk benne odáig, hogy kellett már írnunk a narrátorszöveget. Mondja Viki, menjek föl hozzájuk, írjuk komputeren. Én meg, hogy az hülyeség, egyszerűbb, ha behozom az írógépemet otthonról.
   Istenem, dehogyis az én írógépemet! Konkrétan nagyapámét, III. Lájvét. Tőle örököltem ugyanis. Megmaradt a halála után, ott porosodott a folyosószekrény tetején, aztán anyám, IV.Lájvné, amikor megneszelte, hogy zizegnek a papírok az íróasztalfiókomban, fölújíttatta a kedvemért. Egy Royal gép a húszas évekből, muzeális darab, megkímélt állapotban.
   Jut eszembe, egy barátom, amikor elárvult és pakolta kifelé a régi lakást, váratlanul kezembe nyomta apja régi írógépét. Azt mondta, nekem az ilyesmi biztosan jelent valamit. Az meg egy igazi Remington, tényleg eredeti.
   Kezdünk úgy kinézni otthon, mint egy raktár, hálistennek. Illetve hitvesem, V. Lájvné nagy bánatára.
   Egyébként Lugosi Viki is itt van a közelemben, a messzeségben.
   Szóval 486-os volt az első számítógépem, nagyon büszke voltam rá, hogy haladok a korral. Az írógépem meg kezdett, ugye, háttérbe szorulni, mígnem apósom el nem kérte, hogy le kéne pötyögnie egy-két hivatalos levelet, az ő ujjai már csak ahhoz vannak szokva… Kölcsönadtam, miért ne adtam volna: azóta náluk porosodik, bár időnként szokta használni. Föl lehet ismerni az ’a’ betűjéről, az kicsikét csálé, éppen csak, de azért szakértő szem észreveszi.
   Ha most elmondanám, hogy valaha be kellett jelenteni, ha az ember írógépet tart odahaza! Mi több, írásmintát is le kellett adni a rendőrségnek! Mert hogy esetleg valaki olyat találna írni, ami miatt azonosítani kell a forrást. Meg hogy valaha az úgy volt, hogy ha valaki tizenkilencnél több példányban sokszorosított valamit, hát az bűncselekménynek számított!
   Az én nemzedékemnek még meséltek ilyesmiket. Leadtad a filmedet előhívatni, aztán nem kaptál vissza minden kockát. Ki tudja, ki mindenki nézte meg a fényképeket, amelyeket volt szerencséd készíteni.
   Ezek a félelmek mind-mind bevésődtek dédszüleink, nagyszüleink génjeibe, és mi elmulasztottuk, hogy figyelmeztessük rájuk az utánunk jövő nemzedéket. Azt hiszik, annyi elég, ha az alany-állítmány egyeztetést kilyavítja a hejesírás-ellenőrző program.
   Valaha ilyenkor, november végén, amikor megjelentek az utcákon a gesztenyeárusok, Fazekas Gyuri bácsi vitt a gépírólányoknak egy zacskó sültgesztit. Megvett vagy két tucatot, a papírstaniclit zsebre vágta, a szerkesztőségig melengette vele a kezét, aztán elkínálgatta a tartalmát.
   Ma már se Fazekas Gyuri bácsi, se gépírólányok.
   Légy üdvözölve, B. a messzeségben! Amikor megérkeztem, engem P. avval fogadott, hogy nem fog fájni.