V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. november 3.)

   Az úgy volt, hogy Nagy Bélus megállított a folyosón, hogy ő egyszer Salgótarján felé utazva, sötétben, látott egy temetőt, ahol mécsesek égtek.
   – Nem csinálnánk egy megemlékezést halottak napjára? – Ezt kérdezte tőlem Nagy Bélus a folyosón. A lehető legközelebbi közelségből.
   Azt hiszem, első lélegzetvételre körülbelül ennyit válaszoltam neki:
   – Hát…
   Aztán történt, hogy bekopogtunk a Rózsihoz. Pontosabban először a Mázsár Évát kérdeztük a titkárságon, be lehet-e menni a magasságos főszerkesztőhöz, és mert lehetett, hát bekopogtunk.
   A Rózsi az íróasztala mögött ült az átellenső sarokban. Fontos papírokba mélyedt, a szemüvege fölött pillantott csak ránk, úgy vetette oda:
   – Na? Mit akartok?
   Azt hiszem, kedvelt minket. Gondolhatott rólunk ugyan ezt-azt, de kedvelt.
   És akkor kezdtük mondani, hogy csak szeretnénk valami megemlékezésfélét csinálni halottak napjára. Valami szépet.
   A Rózsi mintha egy pillanatra elmerengett volna.
   – De aztán semmi Nagy Imre sírja!
   És visszatért a papírjaihoz, mi meg kisündörögtünk.
   Máig nem tudom, mit föltételezett rólunk.
   Mindenesetre az a halottak napjás megemlékezés lement. Nem emlékszem semmiféle extra visszhangra, Nagy Imre sírja persze nem szerepelt benne.
   A nyolcvanas évek első felét írtuk. A történet, mondjuk, testvérek között is úgy negyedszázados.
   Nálunk anyám mindig mécsest gyújtott odahaza november másodikán. Nem szólt ő semmit, ahogy a Rózsi se az ominózus híradó után, csak láttam, hogy parányi lángocska lobog a lakás valamelyik korántsem hivalkodó zugában. Anyám megvárta mindig, amíg a láng magától kialszik.
   Az ablakba nem tett ki gyertyát.
   Egy percre laktunk a Corvin laktanyától. Mesélték, apám hogy ment le kenyérért az októberi sajnálatos események (OSE) napjaiban. Meg hogy az Üllői úti lakásunkat kilőtte egy tank.
   Elkalandoztam.
   Először J. S. jelentkezett, hogy olvasta valahol a nevemet, és az eszébe jutottam, és kérdezi is, mi van velem. Válaszoltam, J. S.-t mindig kedveltem, vissza is kérdeztem, hogy és vele meg mi van, még mindig ugyanaz-e, de nem felelt. Felelt viszont Sz. F., akinek az édesanyja halt meg nemrégen, írtam neki pár sort, hogy a mama hagyott maga mögött nyomot, ilyen esetben nem kellene válaszolni, Sz. F. mégis válaszolt. Meg B. I-től kaptam meghívót egy kiállításra, megköszöntem, aztán levelet is váltottunk, szomorú a hangja ennek a B. I-nek, de mit tehetünk, ilyen időket élünk. Az ember különben is gyárilag hajlamos a szomorúságra, legalábbis szerintem.
   Aztán meg váratlanul Sz. É. is jelentkezett. Nagyon örültem. Sz. É. neve erősen hasonlít az én Szentirmai Éváméra (1946-1993), mi több, pasztellségben is van (volt) hasonlóság a két nő között.
   Na, tessék, mindenféle sajtcédulára firkálok. Hogy lesznek ebből tisztességes följegyzések? Valamikor régen olvastam Saul Bellow (1915-2005) Herzogját, a főhős abban a regényben addig írt leveleket, amíg ki nem kecmergett a saját messzeségéből.
   Már régestelen-rég a messzeségben élt Siklósi Norbert is, még ha be se vallotta magának. Tanú vagyok rá. Na, ja, 1924-ben születni, az bizonyos történelmi kötelezettségekkel járt a szép emlékezetű 20. században. Negyvenes évek, ötvenes évek, hatvanas évek… Márciusban elmentem hozzá: kérdezni akartam-egy-két dolgot. Megszereztem a mobilszámát, fölhívtam, találkozót beszéltünk meg egy presszóba a lakása közelébe, aztán vártam, de csak nem érkezett. Hát rátelefonáltam, mit tehettem volna, a mobilját nem vette föl, de megvolt a lakásszáma is. A felesége csak annyit mondott, igazi beszélgetésre ne nagyon számítsak.
   – Azért fölmehetek? – kérdeztem.
   – Persze. Jöjjön, a Norbert örülni fog!
   Na, így volt. Jól nézett ki, ahogyan harminc éve is, de valóban nem válaszolt a kérdéseimre. Akart volna, csak hát az a fránya betegség.
   Ez a messzeség több rétegű annál, mint amilyennek a közelségből valaha is látszott.
   Én nem gyújtok odahaza mécsest, a temetőbe is akkor megyek csak ki, ha rám jön.
   Tudnék sorolni neveket.
   A Kenyér Joci meg a Dávid Márta meg a Práger Gyuri meg a Bilka Pali bácsi meg a Koren Gyuri meg a Dobrás Jancsi meg a Horváth Verocska meg a Hegedős Misi meg a Vecsei Mari meg a Szurok Jancsi meg a …
   Ha egyszer véget ér a közelségben a világ, ami, ugyebár, világvége formájában nagyon a nyakunkon van már, megbízható forrásból tudom, én bizonyosan fölhúznék valahol egy emlékfalat.
   Tavaly halt meg a Rózsi, egy nappal halottak napja után.
   Fejben égnek azért nálam a mécsesek, azt ne higgyétek, hogy nem.