V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. november 31.)

   Na, a 2008-as novembernek is vége.
   Annyi mindenről kéne most beszélni ahelyett, hogy kifelé bámulok az ablakon. De mit tegyek? Egyik nap hó, másikon eső. Most éppen havas eső.
   Semmi sem egyértelmű.
   Ha ősz van, akkor legyen eső, ha tél, akkor meg hó! Valami itt erősen össze van kutyulódva.
   Vegyük például T. A.-t, akivel véletlenül futottam össze, és aki kérdezte, mi van velem, aztán én kérdeztem tőle, vele mi van. Gyorsan tisztáztuk, hogy ő még a közelségben, én már a messzeségben. Aztán olyanokat mondott, hogy hja, kérlek alássan, a számlákat minden hónapban ki kell egyenlíteni.
   Hogy tényleg az-e az élet, hogy az ember villanyt gyújt, befűt, lezuhanyozik, aztán számlákat kap, és elballag a postára [vagy leül a számítógép elé pénzügyeket intézendő (vagy csak várja az értesítést a banktól, hogy az átutalások rendben átutalódtak)].
   Valamikor akartunk valamit csinálni, nem?
   Igazán nem szívesen hozakodom elő a nagyon kiváló B. Zs.-vel, aki remek szakember volt a maga területén, most meg itten taxizik a messzeségben, ahelyett, hogy ottan lenne szakember.
   Szívem hasad, de voltunk valaha tizennégyen.
   Az első sokáig kötődött valamicske köldökzsinórral a közelséghez, mígnem elvágták neki. Valószínűleg végleg, bár sose mondd, hogy soha.
   A másodiknak biztonságot nyújt a családi háttér. Megengedheti magának, hogy álközelséget építsen magának a valómesszeségben.
   A harmadik a nagyon-nagyon-nagyon messzeségben szomorkodik, bár igyekszik leplezni, de hiába. Lerí róla.
   A negyedikről azt se tudni, hová vetődött. Hogy a helyén nincs, az bizonyos. Arról tudnánk.
   Az ötödik teljesen másfelé menekült, és azt állítja, pillanatra se hiányzik neki a múlt. Nincs is most a palettán olyasmi, amit ő tud.
   A hatodik? Már miért éppen ő foglalkozna avval, amivel kéne neki? Talált mást, talán jobban is járt vele, már ha az a mérce, ki jár jobban.
   A hetedik. Kívülről nézve úgy mutat, mintha a messzeség a közelség egyenes folytatása volna. Csak ne beszélj vele, mert dől belőle a panasz.
   A nyolcadik. Annyira elhalmozta magát tennivalóval, hogy észre se veszi, mennyi út épült mellette. Előtte, mögötte, alatta, fölötte. Különben is csupa útelágazás, útkereszteződés ez az egész.
   Már csak nagyon messziről nézi ezt a bolhacirkuszt a kilencedik.
   A tizedik meg beszámolhatna arról, mi van a messzeségen túl.
   Nagy kár a tizenegyedikért, de ha kérdeznél valakit a közelségben, még a nevére se emlékezne senki. A közelség nem a névmemóriájáról híres.
   A tizenkettedik egyszerűen belebolondult.
   A tizenharmadik az egyetlen, aki még ott van.
   Mindannyian rejtőzködünk: jobb, ha észre se vesznek. Tizenvalahány éve bujkál önmaga lelkiismerete elöl egy fél ország. Pedig, ha hiszed, ha nem, kivonulni sokkal nehezebb. Mert nem mindenki tudja megmagyarázni, miért nem tette hozzá az egészhez a maga töredékét.
   Bár, ha kezemet a szívemre teszem, tudok-e válaszolni arra kérdésre, hogy voltaképpen mit is akartunk? Erre a kérdésre mindenképpen felelni kellene, hogy teljes határozottsággal leszögezhessük: nem jutottunk az égvilágon semmire. Nézz rá: látszik.
   T. A. aztán – puszi, puszi – ment a dolgára. Azt tettem én is. Tudok egy nagyon jó disznósajtost a közeli piacon, hozzá tartottam, hogy megörvendeztessem a családot némi csemegével. Álltam a sorban, és arra gondoltam, lám, ha B. Zs. nem taxizna, szeletelhetné most a pult túloldalán a húsáruféleséget. Vagy én. Aztán hazamentem, bepakoltam a hűtőbe, amit kellett, és odaálltam az ablakba, bámulni kifelé.
   Jó darabig elácsorogtam ott.
   Becsüld meg magad, fiam, intett valaha atyám, IV. Lájv. Ezt a bölcsességet adom tovább én is fiamnak, VI. Lájvnak. Ott volt pl. a Nagylaci (1925-1978), illedelmesen megkérdezte, ki viszi át a szerelmet a túlsó partra, aztán úszás helyett jól meghalt.
   Lehet, így van ez rendjén. Miért is adnánk föl? Még jut talán idő.