V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. október 13.)

   S. G.-vel próbálunk immár hetek óta időpontot egyeztetni. Mikor tudnánk leülni egy órára dumálni? Valaha a Móricz Zsigán szoktunk, konkrétan egy hétköznap reggel a Mekiben, amikor még csönd van. De mostanában sose jön össze.
   S. G.-t régóta ismerem. Amikor még a közelségben éltünk mindketten, onnan.
   Ó, az a közelség! Olyan hely volt, hogy küldtek minket keletre, nyugatra, de mindig visszavártak! Engem akartak évről évre Aradra is, de sose jutottam el. Egyszer a románok óránként közölték, mindjárt küldik az engedélyeket, még október 6-án hajnalban is ugrásra készen várt a stáb, hogy azonnal indulunk, ha lehet, de aztán persze semmi.
   A nyolcvanas évekről jegyzek föl ezt-azt.
   Avval kezdődött minden, hogy 85-ben, amikor azért még nem látszott, mi lesz – meg mi nem lesz – itt, azt mondta egy napindítón a Hájéef (1930-2000), hogy tán ideje megemlíteni az aradi koszorúzást.
   1985-ről van szó, mondom. Valakik valamiért bosszantani akarták a budapesti román nagykövetséget. Hiába a KGST (1949-1991) meg a Varsói Szerződés (1955-1991), Ceausescu (1918-1989) addigra eléggé bekeményített. Honnan is sejthette volna, hogy csak négy éve van hátra, mind a hatalomból, mind az életből?
   De ne szaladjunk ennyire előre.
   Megírtam 85-ben az első ilyetén szövegemet, avval a szóval kezdődött, hogy Erdély, az Illés Máriával archívokkal alásnitteltük. Egy perc negyvenöt másodperc lett – akkoriban még lehetett ilyen témákról ilyen műfajban ilyen terjedelmeket elfoglalni egy hírműsorban –, aztán a Hájéef betette a tévéhíradó közepére, afféle indokolható átkötésnek a kül és a bel közé. Október 5-én, szombaton este fél nyolc után. Akkoriban vasárnap még nem volt híradó, hétfőn meg már mégiscsak késő lett volna.
   Lement, aztán senki nem szólt egy szót se.
   Eltelt egy év, a háttérben valamiknek zajlania kellett, mert már a Hájéef se volt meg a Rózsi (1924-2007) se, viszont jött helyettük az Aczél meg az Elek meg a Sándor, és én abban az évben is, meg a következőben is megírtam Pesten a híradó aradi megemlékezését.
   És jött 1988. Ez volt, ugye, az az év, amelynek tavaszán Ceau bejelentette a település-szisztematizálási tervet, népszerűbb nevén a falurombolást, negyven-ötvenezer ember ment ki tiltakozni a Hősök terére hallgatólagos párt- és kormánytámogatással.
   Másnap meg Bukarest se szó, se beszéd bezáratta a kolozsvári magyar nagykövetséget.
   Minek következtében akkori miniszterelnökünk, nevezett Grósz Károly (1930-1996) augusztus végén találkozott Ceauval Aradon – hja, ők bezzeg mehettek! –, rágták is a gittet órákon át, de konkrétum, az semmi.
   Már negyedik éve variáltam, amit az aradi vértanúkról történelmileg el lehetett mondani egy hírműsorban. Szóval akkor a Kiss Petivel gyertyákat hoztunk, lementünk az operatőri szobába, a Peti valahonnét szerzett egy drapériát is, szóltunk a rendészeknek, hogy mi most tüzet rakunk odalent, és akkor a Peti csinált mindenféle gyertyás képet meg egy könyvből szuperközelieket az aradi tizenhármakról. Aztán a VI-os stúdióban a barátaimmal összetükröztük az egészet, szimpla névsorolvasás ment alatta meg zene. Másnap az Endrei Jutka direkt odajött hozzám, hogy hát ez nagyon szép volt.
   Akkoriban gondolhatott olyat egy híradós, hogy álljunk meg másfél percre.
   Még két-három évig írtam megemlékezéseket az aradi vértanúk napjára, a Híradó után az Egyenlegbe (1991-1993), aztán már nem volt rá különösebb igény. Végül az állam október hatodikát hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította, és akkor elvesztette az egész azt a civil báját, ami másfél évszázad alatt rakódott rá, hogy ugyanis az ember mások nevében szorongjon kicsit magában, önként.
   Amit lehet, az már nem ugyanaz.
   Talán éppen az a baj, hogy mindenki érez, és közben úgy csinál, mintha nem.
   Pedig szerintem az érzelmek kormányozzák a világot. Nem szívesen példálóznék pro és kontra a jelennel, maradjunk a vértanúknál! Van abban bármiféle racionális megfontolás, hogy az ember a bitófa alatt, amíg a hóhér a nyaka köré tekeri a kötelet, annak a szűk körnek, amely jelen van ezen a speciális szertartáson, a maga enyhén rekedtes hangján azt kiáltja, hogy éljen a haza?
   Néha lelkifurdalásom van. Akaratlanul bár, de magam is közreműködtem abban, hogy az illegálisból legális lett, amikor négy-ötmillió néző (akkoriban ennyien nézték az egyetlen tévéhíradót) ilyen-olyan érzéseit kavargattam föl avval a tizenhárommal, akiknek egyébként 1849-ben vélhetőleg fogalmuk sem volt arról, hogy a nevük egyszer jelkép lesz. Magyarok meg osztrák meg horvát meg szerb. Nem akarnék ötvenkét évemmel kérkedni, de a többségüket nyugodtan leöcsizhetem.
   Egyébként ez az egész nekem szép emlék ma már.
   Tiszta tudathasadás.
   Ücsörgök itten a messzeségben, és bámulok vissza.
   Azért el kell mondanom, nehogy azt higgye bárki is, hogy holmi nosztalgiából vagy ilyesmiből. Fenéket. Azért nézek hátra, hogy ha ott valahol föl tudok venni egy pontot, és azt összekötöm a jelennel, abból esetleg kiszámolhatom – extrapolálhatom, ahogy a matekosok mondanák –, mi lesz a jövőben.
   Az Illés Mária még a közelségben van, de a Kiss Petár már itt van velem, a messzeségben.
   S. G.-vel a most péntek reggelt próbáljuk kipucolni. Ha kedvetek úgy tartja, gyertek el ti is.