V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. október 20.)

   Föl kéne hívni Orosz Marit. Hálátlan vagyok. Pedig neki köszönhettem, hogy a tűz közelében éltem.
   A Lapkiadóból ismertem. Lapkiadó? Egy vállalat, amely valaha a Lenin krt. 9-11. szám alatt működött. Mára csak a 9/11 maradt az egészből. Budapest nem Bécs, nálunk az elmúlt évtizedekben gyakran változtak az utcanevek (ld. most szegény Somogyi Bélát): hívták azt a bizonyos rövidke szakaszt Külső körútnak, Erzsébet körútnak, 1950-től 1990-ig Lenin körútnak. Most ugyan megint Erzsébet körútként emlegetjük, de lesz neki még más neve is, nem aggódom. Mi – ezt most azonnal föl kell jegyezni, hátha jó lesz valamire – a közterületeink átnevezésével fejezzük ki viszonyunkat a világhoz. Barroso körút például? Na?
   Mindenesetre, hogy visszaforgassuk az időt Árpád vezérig, a 9-11. számú telekre Hauszmann Alajos (1847-1926) tervezett hajdanán egy épületet. A New York-palota (a nevét onnét kapta, hogy az amerikai New York Life Insurance Company adott rá megbízást) eleinte egy biztosítótársaság székháza volt – földszintjén a legendás kávéházzal; naná, hogy New York volt a neve –, jóval később lett a Lapkiadó Vállalaté. Kellett hozzá egy második világháború a maga következményeivel. Most meg luxusszálloda. (Ahhoz meg rendszerváltás – de legalábbis hatalomváltás – kellett.)
   A kávéház ily módon Hungária névre hallgatott – mondhatnám, ideiglenesen állomásozott – egy szerény, átmeneti ideig. Most eltűnődnék azon, hogy mely időkben említtetett a nacionalista Hungária, és melyekben a kozmopolita New York néven, de a huszadik század összetett problémáit nem gondolnám följegyzéseimben megoldani.
   Orosz Marit, pontosabban Oroszmarit – gyerekkoromból épp kilépve – középkorú hölgynek ismertem meg. Ő már jó ideje a közelségben tartózkodott, amikor én még a környékén sem, ám egyszer csak szólt, hogy keresnek oda embert, olyat, aki lehetetlen időpontokban, például késő estéken, hétvégéken, ünnepnapokon hajlandó ott szöszmötölni.
   Ekkoriban egészen más dolgokon törtem a fejemet, de megkérdeztem akkori professzoromat, Szilágyi Pétert, menjek-e.
   Na, itt álljunk meg. Mert Szilágyi Péterhez is hálátlan voltam. Mondhatnám, ő tehet róla, ő küldött el magától, egyenest a közelségbe, de ez persze így nem igaz.
   Elmentem hozzá – akkor a Mester utcában lakott (kivételesen ma is így hívják, csak Szilágyi Péter nem lakik már arrafelé) –, és a kérdésemre imígyen válaszolt.
   – Nézze, Varga úr (ő így szólított engem, én Tanár Úrnak őt), abból, amit én csinálok, nem lehet megélni. (Akkor éppen esztétikát tanított az Iparművészetin.) Menjen el, legalább találkozik ott néhány okos emberrel. (Meg kell említenem, hogy tévét se tartott, viszont angolul, németül, franciául hallgatott híreket, olvasott újságokat, vagyis sokkal tájékozottabb volt, mint bármelyikünk, ráadásul egy távirati irodás hölggyel élt egy fedél alatt.)
   Ipper Pál nevét említette, akivel találkozott egyszer egy társaságban.
   Na, így léptem át a közelség küszöbét 1982 októberében.
   Az én Tanár Uram egyébként meglehetősen becsmérlően vélekedett az egész közelségről és annak teljes környezetéről. Kádár Jánosról például egészen egyszerűen azt mondta, az egy házmester, akire egy háztömb gondjait se bízná, nemhogy egy országét. (Ezt csak adalékul jegyzem föl a hajdani hazai ellenzék háttértörténetéhez, hogy ugyanis hogyan gondolkoztak, miket beszéltek emberek valaha.)
   Azt hiszem, összevissza csapongok.
   Később találkoztam Ipper Pállal is.
   – Szervusz – mondta, és rám mosolygott. De az a mosoly! Nem éreztette ő egyáltalán, dehogy éreztette, csak hát érződött, hogy ő az Ipper Pál, én meg…
   Én nem tudom, apám, nagyapám nemzedéke hogy élte át és meg és túl a maga századát, esetükben a huszadikat.
   Apám, IV. Lájv (1920-1994), Szilágyi Péter (1921-1999), Ipper Pál (1927-1990).
   Apám a maga Erdélyével, Szilágyi a maga elhatározásával negyvenedik születésnapján, hogy ideje valamihez kezdeni végre, Ipper meg avval, hogy 49-ig dolgozott a Madiszban, 53-tól meg a rádióban.
   Egyrészt nagyon szeretném megérteni őket, másrészt viszont egyáltalán nem szeretném.
   A messzeségből nézni a közelséget? Az mindenesetre nekik nem adatott meg. Apám például, már nyugdíjasként, 1987-ben vett magának színes tévét. Azon keresztül figyelte, mit művelek én a közelségben.
   1987. Emlékszem, akkor halt meg a spandaui börtönben, 93 évesen, Rudolf Hess, apámmal is kitárgyaltuk. Hitler egykori helyettese, akit a nürnbergi perben (ítélethirdetés 1946-ban) háborús bűnösként életfogytiglani börtönre kárhoztattak.
   Ja, ez csak adalék a huszadik századhoz, bocs.
   Unokaöcsémet kérdeztem egyszer – nemrégen ünnepelte harmincadik születésnapját, felnőtt férfi már, másfélszeres apa –, mit mondanak neki bizonyos nevek. Rudolf Hess. Hauszmann Alajos. Kádár János. Vagy éppen Ipper Pál.
   Apósom meg állandóan jön nekem nevekkel a negyvenes-ötvenes évekből.
   Föl kéne hívnom Oroszmarit, mi van vele. Itt van valahol a közelemben, a messzeségben, csak én folyton ezekkel a följegyzésekkel bajmolódom.
   Pedig.