V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2008. október 27.)

   Végül aztán csak találkoztam S. G.-vel.
   Locsogtunk erről-arról úgy másfél órát, először ő mondta el, mi van vele, aztán én, aztán mondtuk a magunkét egymás szavába vágva, de végül, már kifelé menet, megjegyezte, hogy hiányoztak a beszélgetésünkből azok a kis finomságok, amelyek valaha benne voltak. Amikor még a közelségben ücsörögtünk, többnyire a büfé valamelyik túlsó sarkában.
   Na, tessék, most jut eszembe a négyes büfé. Lementem a páternoszterrel a negyedikről az elsőre, és szólnom se kellett, már kaptam is a kék teámat. A teának magának normális volt a színe, csak a doboza tündökölt kékben, azért neveztük annak, aminek. Négy pitypittyel és kortynyi citromlével. És amíg kihűlt, addig lehetett csevegni.
   Valaha tudott az ember időt szakítni csevegésre, két csevegés között meg valahogy elvégezte a dolgát. Nem félt az ember, hogy meglátják, ha cseveg.
   Valaha nem mérte az ember a munkaidejét, hiába volt kimondva, hogy naponta nyolc óra munka.
   S. G.-vel egy szót se szóltunk a közelségről, valahogy mégis arról beszéltünk, hiányzik-e.
   Nem, jelentettük ki a magunk teljes határozottságával.
   De ha beszél róla az ember, akkor végül is igen, nem?
   Vegyük például ezt az október huszonharmadikát. A közelségben például sokáig nem volt szokás nyilvánosan beszélni róla.
   Illetve, hogy egészen pontos legyek, 1988-ban még nem. 1989-ben már igen.
   Bárhogy is számolom, húsz éve ennek.
   Valami azt súgja, földrajzilag jobban be kell határolnom a helyszínt. Tehát. A közelségben nem beszéltünk róla, a közelség közelében viszont már igen.
   Hát hogy a csudába ne beszéltünk volna, amikor az egész város tudta, hogy Mindszenty hercegprímás (1892-1975) 1956. november 4-nek hajnalán az amerikai követségre (Budapest V., Szabadság tér 12.) menekült, és tizenöt évig el se hagyta az épületet! Nem tudom, hová nyílt az ablaka, de akár naphosszat nézegethette, ahogy jönnek-mennek a népek a… a közelében. Gondolom, nézhetett tévét is, a vételnek csak jónak illett lennie ottan. Mondjuk, Vitray közvetítését valamelyik műkorcsolya ebéről vagy vébéről. Megyeri Károly (1927-1999) interjúját Kádárral valamelyik május elsején.
   Hja, 89-ben a halott Kádárt csepülni: ahhoz akkor nem kellett már nagy bátorság. Ha az embernek gyalázkodni támadt kedve, mást kellett keresnie. De az a 89! Szerintem 89-re úgy kéne visszatekintenie a nemzedékünknek, mint apáinknak 56-ra. Csak avval a parányi különbséggel, hogy mi észre se vettük: lenyomtunk egy kissé elhúzódó forradalmat, amelyet, mellékesen szólva, később, ugyancsak kellő fokozatossággal, mi magunk vertünk le. Kifejteném ezt szívesen részletesebben, csak: ki hallgatna végig?
   Ha most ide leírom, hogy a magam helyén, a magam mértékében felelősnek tartom magam pl. a médiaháborúért, akkor meghallja valaki? Például társaim a felelősségben?
   Vannak dolgok, amelyekről ma sem beszélünk, szóval ne legyen olyan nagy a szánk.
   Valami mindig van, amiről nem beszél az ember.
   Mindenesetre Rózsika temetésén kezet nyújtottam Pálfy Pistinek.
   Azt mondta Salamon Béla (színész, komikus, 1885-1965), hogy ha ő egyszer kinyitja a száját…! Illetve nem is ő mondta, hanem Kellér Dezső (író, humorista, 1905-1986) írta neki ezt a mondatot, bele a Pomócsi marad című jelenetbe. Akkoriban Kellér a Vidám Színpadon konferált, Salamon ott játszott.
   Az például, hogy Nagy Imre pontosan mit is mondott 1956. október 23-án este Mekis József miniszterelnök-helyettes parlamenti szobájának erkélyéről a tömegnek, az csak ötvenkét évvel később, az idén júniusban derült ki.
   Méghozzá úgy, hogy volt egy Fenyvesi Mária nevű parlamenti gyorsíró (1923-1998), aki akkor, azon az estén ott volt. És lejegyezte. (Az első mondatokról lemaradt ugyan, de a többi azért megvan.) Aztán őrizgette otthon a papírjait. Aztán 1989-ben készült egy átirat (hogy hány példányban, arról sejtelmem sincs), amelyet megkapott a néhai miniszterelnök lánya, Nagy Erzsébet (1927-2008). Aki szintén eltette, így aztán a hagyatékában találta meg Rodenbücher Katalin egyetemi hallgató.
   Tőle tudjuk. 
   Ötvenkét év.
   Van mostan egy csomó kérdés.
   Ismertem egy embert, aki akkor, 1956. október 23-án este ott volt az Orsó utcában, Imre bácsi lakásán, és aki ugyancsak mondogatta neki, hogy indulni kéne, Nagy elvtárs. Ez az ember ott állt mögötte a Parlamentben is. Aztán egyébként ment vele a jugó követségre meg Snagovba.
   Hatvankét éves korától ismertem Fazekas Györgyöt (1914-1984).
   Amikor indultam a közelségbe, vele is megbeszéltem, menjek-e.
   Ő is azt tanácsolta, menjek.
   Most meg, október 23-án, messziről néztem a közelséget, messziről, nehogy véletlenül sajogjon.