V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. április 13.)

   Bocs, nyuszi, hogy csak futólag találkoztunk. Mondták, hogy többször is föltűntél ezekben a napokban a képernyőn, de, tudod, alig nézek tévét. Volt már ez így: diákéveimben ültem az íróasztal mellett (vagy hasaltam a sezlonon), többnyire olvastam, miközben a nagyszobából beszűrődött – például – az Oniden család szignálja. Bevallom, nyuszi, akkoriban fogalmam sem volt, eszik vagy isszák azt a bizonyos famíliát, de utólag persze tájékozódtam. Eljut az ember egy életkorba, amikor kutakodni kezd a történelem mélységeiben. Itt említem meg, hogy emlékszem továbbá a Forsyte Sagára is, mi több, a história előtti időkből rendelkezem halovány emlékekkel magáról a nagy Belphegorról is, viszont Dallasba csak szerelmünk hajnalán utaztam péntek esténként (hogy följegyzéseimben összecsússzanak az idősíkok) feleségem kedvéért.
   Na, hirtelenjében ennyi, meg még, hogy azért szoktam tévét nézni. Filmet és sportot. Olyan igazi tévéműsort, amilyet tévések szoktak csinálni, jót, rosszat, az most mindegy, hosszú ideje nem. Illetve egyszer, lehetett úgy fél éve, egy szombat délután egyet mégis. Sz. M. mondta, hogy dolgozik benne, én meg, hogy ebben az esetben belekukucskálok. Na azt, akkor. Azóta, hiába turkálok az emlékezetemben, tényleg nem.
   De eltikkadt estéken ülök családi körben hetente többször is, és filmet nézünk. Úgy szokott kezdődni, hogy miután alaposan kiemesenezte magát, lányom föláll a számítógép mellől, átmeneti időre még a telefont is arrébb tartja arra a fülétől (olyan csomagunk van, amelyik hat után ingyenes – ez itt a reklám helye), és megkérdezi: „Megyünk ma este moziba?”
   Most éppen abban a korban van, amikor szereti a „fosatós” filmeket (bocs, nyuszi, ez az ő szakkifejezése). Én meg ezeket a késő estéket szeretem, mert elsőszülöttünk egyre közelebb ül, végül odabújik hozzám, és amíg a képernyőn valaki éppen lemészárol valakit, arra gondolok, egyre ritkábban kucorog már apjával ez a nagylány, és egyre közelebb az idő, amikor majd valaki mással fog… Anyja lánya, akinek meglesz a maga Dallasa.
   Meg hát családom nőtagjai szeretik a romantikus vígjátékokat, lehetőleg a szerelmeseket, és bizony gyakorta invitálnak engem is körükbe, mondván, ez vagy az a film olyan aranyos. Leányom például – szerény számításaim szerint – kb. kétszázszor látta a Büszkeség és balítéletet, de a hatrészes, BBC-s változatot Colin Firth-szel, feleségem pedig bármilyen filmet bármikor meg tud nézni, amelyből Hugh Grant mosolyog rá. Miközben csordogálnak ezek a mesék, néhány pillanatra mindenféle biológiai ürüggyel ki szoktam ódalogni a fürdőszobába, ahol a tükörben bámulom az ábrázatomat, vagyok-e legalább negyedannyira sármos, mint a jó öreg Hugh. Aztán szomorkás félmosollyal megállapítom, nem tudom, mit eszik rajtam a feleségem, és visszatottyanok mellé, ő meg odasúgja, hogy nem maradtam le semmiről.
   Így megy ez mifelénk, nyuszika.
   Ha bárki azt olvasná ki a föntebbiekből, mi a tévékészülékünket csak azért tartjuk, hogy legyen valami, amin látszik a VHS-ek (mert nekünk még olyanjaink is vannak) vagy a DVD-k (mert hogy már olyanok is, de nem akarnék nagyképűsködni) képe, az nagyot téved.
   Fiammal, a leendő VI. Lájvval ugyanis pontosan tudjuk, melyik sportcsatorna mikor mit ad élőben. Műsorújságot mi már nem vásárolunk: minek, amikor van internet! Annak révén meg létezik kedvenc szájtunk, amely segedelmével kiválóan eltájékozódunk. Iránytűt tartsunk a kezünkben, amikor létezik már dzsípíesz? A Barcelona meccseinek időpontját például egyenesen a csapat honlapjáról olvassuk le. Azt, megjegyzem, kevésbé szeretjük, amikor műsorvezetők és szakértők locsognak meccsek előtt, alatt, után arról, amit látni fogunk, látunk, láttunk, viszont – és ezt kérlelhetetlen őszinteséggel kell beismernünk – avval is tökéletesen tisztában vagyunk, melyik spanyol csapat stadionjában van kicsit följebb, melyikében kicsit lejjebb a totálkamera.
   Így élünk, kedves jó nyuszi.
   Ami magát a tárgyat illeti, az idén lépett huszonharmadik életévébe. Még atyám, IV. Lájv vásárolta (Infracolor 2000 a Videoton jóvoltából), és Zombory úr, a tévészerelő minden alkalommal (úgy két-három évente, amikor valami csip-csup ügyben fölkeres bennünket) elmondja, hogy eszünkbe ne jusson megválni tőle, ez még sokáig elműködik, ebbe még tettek anyagot, hja, kérem, amikor ő még a Bartók Béla úton dolgozott, más szelek fújtak.
   Jobb, ha bele sem gondolok, mi minden látott és mutatott ez a tévé 1987 tavasza óta. Ha ő egyszer kinyitná a száját!
   De nézd, nyuszi, itt ez az idei húsvét. Együtt a család, még vendéget is befogadtunk néhány napra, és ha szombat este nem játszottak volna bajnokit a katalánok, be se kapcsoltuk volna a tévét, hiába született száznégy évvel korábban ama dicső napon szegény Attila. Azt kellene tán eltűrnünk, hogy a politika legbelsőbb köreinkbe is betolakodjék? Vasárnap tehát inkább összecihelődtünk, és elmentünk kirándulni. Olyan gyönyörű cseresznyefaágakat produkált az idei tavasz, hogy még gyerekeimnek is elállt tőlük a lélegzete.
   És hogy te hétfő hajnalra milyen szép csokitojásokat tojtál a fűbe, nyuszi!