V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. április 20.)

   Nem tudom, hogy van ez: az ember folyamatos önrevízióban él. Engem például elmaradt találkozások bizergálnak folyton-folyvást, és ahelyett, hogy megszüntetném az okozatot, az okot keresem.
   Miközben én tehetek mindenről. Magam előtt minek tagadni?
   Itt van a sor elején rögvest É. Régi barátom (tényleg régi és tényleg barát), akiért nem tettem semmit, hogy legyen nekem: egyszerűen örököltem. Csakhogy nem várt örökségek nem véletlenül találják meg az embert, vagyis eleinte egyfajta folytatása lett M.-nek, aztán önmagától önállósodott, mert a jelenidejűsége áttört mindenféle múlton.
   Ráadásul, fene egye, nekem volna szükségem rá: É. bölcs (remélem, nem olvassa, miket hordok össze róla), és bár nem állítom, hogy neki könnyű, a világot mégis képes úgy szemlélni, ahogyan kevesen. É. tulajdonképpen narkó, talán éppen azt akarja a magyar kapitalizmus, hogy minden kényszer dacára mégse narkózzam, azért nem láttam már időtlen idők óta. Lám, minden rosszban van valami jó.
   Folytassam a listát Gy.-vel? Gy.-t egy másik Gy. mutatta be nekem, aztán rögtön magunkra is hagyott bennünket, mi meg álltunk egy ideig (na, azért végtelenségnek nem tűnt), én kérdeztem tőle valamit, amin ő – ahogy utólag föl-föl szoktuk idézni – elsőre meghökkent, amikor meg magára hagytam, azt gondolta (messziről jött ember gondolhat, amit akar), hogy ezek itt (ti. Szabadság tér – a szerk. megj.) mind őrültek. Viszont ettől a pillanattól fogva barátságába fogadott, ebben korántsem elhanyagolható módon nagy szerepet játszott az ő ellenállhatatlan nyíltsága, amellyel zártságokat képes föltörni, vagyis hát nyíltság nyíltságot terem, hogy teremtsek egy leendő szállóigét följegyzések közepette, spontán. Lassan a szeme elé se mernék kerülni, talán mert nem akarnék föltörődni.
   Hopsz, Zs.-t ki ne hagyjam! Zs. szerzett emberem énnékem, fokozatosan szimpatizálódtunk össze a munka hevében, ám közben valahogy adódott mindig egy lélegzetvétel, mondott ő valamit, mondtam én, rakódnak egymásra a mondatok, amíg torony épül belőlük, ami aztán vagy ledől, vagy beágyazódik a talajba mélyen. Hát a miénkkel ez utóbbi történt, aztán meg mégis halogatom a találkozást vele. Na, nem szégyen, nem gyalázat, mert ennek speciel tudom az okát. Az ember nem áll csak úgy oda hebehurgyán valaki elé tükörnek, hogy ama másik illeghessen-billeghessen előtte meg nézegethesse a saját félelmeit. Zs. afféle lelkiismereti kérdés.
   No meg G., akit a télen láttam utoljára. Zavarban is vagyok: tán azon kevesek közé tartozom, aki tudja, hogy G. egyáltalán nem az, akinek látszik, ebből következően valamelyes felelősséggel is tartozom érte, mert esetleg éppen nekem kellene időről időre a szemébe mondanom, hogy ideje a dolgát tennie holmi áltevékenységek helyett, nem pedig végighallgatnom mentegetőzéseit, miért is vonakodik az elrendeltetéstől. Néha egy-egy ímél, de inkább esemes, aztán marad is ennyiben a dolog. Pedig ez a G. ki van próbálva, le van tesztelve (remélem, elmondaná ezt ő is fordítva), ugyanaz a malícia, ugyanaz a szarkazmus, de… Őrizgetek egy barátot a gyerekkoromból, ő legyinteni szokott ilyenkor, hogy arra van az embernek ideje, amire szakítani akar. Óvakodnék minden ráébresztéstől.
   Említhetném tovább L.-et, akivel mindössze néhány mondatos telefonbeszélgetésekig jutunk az utóbbi időkben (de odáig legalább igen), meg búcsúzkodásként az elhatározásig, hogy sétáltatunk mi még együtt kutyát (mármint az övékét). Pedig L. hosszú fejezet a múltamból, ahogyan – minden nagyképűség nélkül kijelenthetem – én is az övéből, ami ugyebár azt jelenti, hogy pontosan értem, mit miért mond, aminek megfelelően ő is pontosan, mit miért én. Előtte nem kell magyarázkodnom, és ez nagy lehetőség, mert manapság az ember folyvást magyarázkodik, vagy legalábbis azt érzi, hogy kéne, de nagyon. Na, ez az, amit valószínűleg akarok. Illetve nem akarok.
   És P. Vele lassan, lassan, nagyon lassan sodródtunk egymás mellé. Nem is tudom, a véletlenek miféle összerendezettsége szükséges egy ilyenfajta lassú sodródáshoz. Eleinte az ember észre sem veszi, aztán egyszer csak, jaj, anyám, hát ez meg itten kicsoda, aki hirtelenjében észrevétlenül ide lett sodródva, és azóta is itt időz? Hogy miért nem szoktam vele sűrűbben találkozni, mint amilyen ritkán szoktunk, arra kiváló kifogás, hogy gyakorlatilag egymásra licitálunk, melyikünk elfoglaltabb, meg hát az élet maga. No meg az is közrejátszik közös dolgainkban, hogy vannak éppenséggel olyan szegmensek, amelyek nem közösek. És ez jól van így, mert ha azok is közösek volnának, amik nem, akkor, ugye, minek találkozni, és jól kibeszélni a… a szegmenseket.
   Nem fogadkoznék, hogy megjavulok, és pótolom az elmaradt találkozásaimat. Az ember egyszerűen menekül, ez az igazság.
   Az ember nem szívesen néz szembe evvel-avval. (Még azt se mondom el szívesen, mivel.) Följegyez az ember ezt-azt, de az már a vég, amikor a saját titkos és bizalmas följegyzései előtt is elhallgat dolgokat.