V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. augusztus 10.)

   – Fel a fejjel – üzente nekem L. S. a messzeség valamely távoli szegletéből.
   Én nem tudom, hogy van ez, de mintha illetéktelenek olvasnának bele szigorúan bizalmas följegyzéseimbe, amelyeket kifejezetten hét lakat alatt őrzök, korántsem szánván azokat avatatlan tekinteteknek.
   Nem tartoznak ezek a mélységesen mély titkok senkire.
   L. S.-sel ráadásul csak ideig-óráig dolgoztunk együtt a közelségben, akkor sem egymás közvetlen közelében. Eredetileg tulajdonképpen B. J.-vel tartottam ilyen-olyan kapcsolatot, csak valami történt, fönt nevezett azt követően állt a helyébe. Mármint L. S. B. J.-ébe.
   Most meg üzen. Ráadásul éppen azt, amit. Fejemelő.
   Valami egyébként történhetett, mert K. Zs. is üzent. Igaz, ő semmi bátorítót, mindössze egyetértését fejezte ki, ez pedig arról árulkodik, hogy hozzájuthatott a följegyzéseimhez, amelyeket – és ezt nem győzöm hangsúlyozni – kifejezetten rejtegetek, és ennek folyományaként, eddig ez szent meggyőződésem volt, a lehető legbiztosabb helyre dugtam el.
   Ezek szerint az ember már senkiben és semmiben nem bízhat. Ki üzenné azt, hogy egyetért, ha nem volna neki mivel?
   Nincs magyarázat K. Zs. viselkedésére. Egy folyosón dolgoztunk ugyan, naponta találkoztunk, voltak közös bizniszeink, ennek ellenére, jó viszony ide, jó viszony oda: nem kellett volna elhallgatnia, hogy hozzájutott a szövegtöredékekhez? Titkolnia, legalább előttem? Mert most aztán tudom, hogy tudja, és ez gyökereiben változtat mindkettőnk helyzetén.
   De ez még semmi, mert üzent B. Á. is! Na, ha eddig kételkedtem, akkor immár e tény maga a két lábon járó bizonyosság: följegyzéseim kiszivárogtak. Ha már B. Á. is! Mert vele aztán nem voltam különösebben intim viszonyban, mégis megcsaltam. Kapcsolatom – az ő földrajzi elhelyezkedéséből adódóan – úgy alakult vele, hogy mindig nekem kellett mennem hozzá, aztán egyszer csak nem mentem. Hogy miért, az maradjon az én titkom (a legvédettebb följegyzés, amit monitorra se vet az ember), nem mentem, és kész.
   Ő meg, minden viselt dolgom ellenére, üzent. Mi az, hogy üzent: kifejezte irántam rokonszenvét, ami, ugye, a mi köreinkben szinte illetlenségnek számít.
   Közelséget járt emberek nem szoktak teret engedni efféle hajlamaiknak.
   Vagyis most nagyon komolyan el kell gondolkoznom azon, kell-e új biztonsági rendszabályokat hoznom, hogy a jövőben elkerülhetőek legyenek az ilyesmik. Majd megkérdezem K. T.-t, tudna-e segíteni. Ja, merthogy vele is találkoztam! Nincsenek véletlenek: ismertük mi egymást futólag a közelségből, de amikor kiderült, hogy a feleségem barátnője a szó szoros értelmében belefutott a Margitszigeten, aztán abból a futkározásból az sült ki, hogy jövés-menés helyett szépen lecövekeltek egymás mellett, hát kezdtünk családilag is összejárni.
   De fölhívom a figyelmét mindenkinek, aki óvintézkedéseim ellenére titkos följegyzéseim eme passzusához is hozzájut: erről egy szót se. Aztán még kiderül, hogy a közelségben születhettek barátságok, amelyek az érdekközösségek fölbomlása után is életképesnek bizonyultak.
   Nagyon kellemetlen lenne. Mondhatnám, önsorsrontóan.
   És akkor most N. T.-t nem is említem, akinek ráadásul a közelséghez sincs az ég adta világon semmi köze, mindösszesen annyi, amennyi rajtam keresztül. Hát ő meg egyenesen fölhívott telefonon, és minden kímélet nélkül a szemembe – jaj, miket beszélek, a fülembe – vágta, hogy olvasta az apokrifeket.
   Nem győztem mentegetőzni, hogy nem én írtam, ez valami tévedés, V. Lájv nem én vagyok. Az a csávó különben sem létezik, hívtam föl az ellentmondásra a figyelmét, kitalált figura, aprólékos munkával van neki fölépítve a képzelt személyisége, van téve bele ez-az, mint múltkor a lecsóba, amit K. T.-éknek főztem. Amikor példának okáért túlságosan szarkasztikus irányba hajolt el, csöppentődött bele egy kis hóbortosság, az meg, hogy elnyomódjék benne ez a túlontúl harsány íz, késhegynyi szomorúsággal ellensúlyozódott volna, ha a fűszeres zacskó meg nem billen a szakács kezében, minek folyományaként kicsivel több zuttyant bele, mint amennyi eredetileg terveztetett.
   De N. T., aki lebeszélhetetlen arról, hogy régi barátomnak titulálja magát, méghozzá a legjobb fajtából, nem hitte el nekem azt a személyiségkettőződést.
   Pedig nem hitetlen fickó ez az N. T., ezt nyugodtan följegyezhetem róla, mert hogy ezen följegyzést nem fogja olvasni, az olyan biztos, mint az, hogy a simaizmok rendkívül gyorsan hipertrofizálnak, mert ezt most úgy eldugom, hogy csak na.
   Fogok én erőszakoskodni egy ilyen alakkal? Nem elég, hogy olyasmit olvas, amit nem szabadna neki, még telefonálgat is meg minden?
   Furcsák az emberek, ezt az észrevételemet is föl kell jegyeznem. Ahelyett, hogy kárörvendenének meg hagynának engem a saját levemben főni, üzengetnek. Nem is tudom, mi lesz velük. Ha nem változtatnak haladéktalanul a rossz szokásaikon, akkor nagy veszélynek teszik ki magukat. Nem erre a világra való az ilyesmi.
   Üzengetni, csak úgy! Miközben azt is alaposabban meg kellene válogatniuk, miken merengenek fölösleges idejükben, ha van nekik olyan egyáltalán.
   Jézusom! Még az is megeshet, hogy följegyzéseimet olyanok is olvassák, akikről nem is sejtem? Lehet, üzenek nekik én is, csak sejtelmem sincs róla? Lehet, veszik az adást?
   Itt Sas Kettő, Sas Kettő! Nagyon szépen kérlek benneteket, mentsétek meg lelkeinket!