V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. augusztus 17.)

   Utolsó útjára kísértük Nagy Richárdot. Mondhatom bátran többes számban, mert tették tiszteletüket mások is, tettem én is.
   – Koporsós vagy urnás? – kérdezte visszafojtott hangon F. J., a hajdani hírszerkesztő a sírnál, mert némileg késve futott be (sokan a meghirdetett 14.15-re érkeztek, ám a szertartást valamiért előbb kezdték), aztán rövid szemügyre vételezés után tárgyilagosan megállapította, hogy az utóbbi.
   Nem hallotta hát, hogy a ravatalozóbeli búcsúbeszédében Sz. K. – egy régi közelséges – Főnöknek szólította, de hogy utána mit mondott L. E., aki az egypártrendszer idején a központban dolgozott magas beosztásban, azt már mi se. Valami zavar támadt ugyanis a hangosítás körül, egy néhai hangmérnök, G. A. meg is jegyezte, hogy biztosan új közelségesek dugták össze a cuccot, mert a régiekkel ilyesmi nem fordulhatott volna elő, mire N. B., aki rendszereket átívelő operatőri pályáján tapasztalt egyet s mást, könnyed mosollyal replikázott, hogy szerinte elővigyázatos kezek szándékosan tekerték le a hangerőt.
   Ezt körülöttünk többen elképzelhetőnek tartották, mert a temetésen megjelent például maga B. J. is, aki már a Főnök – hogy átvegyük Sz. K. terminológiáját – idejében is nagykutyának számított, továbbá egyéb prominensek, és bizony nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy ilyen vérzivataros időkben, amelyeket mostanában élünk, véletlenül tüntetésbe menjen át a ceremónia. Vagy esetleg taggyűlésbe, bár az igazsághoz tartozóan föl kell jegyeznem, hogy számos párton kívüli útitárs is megjelent e társadalminak számító eseményen, illetve hát éppen ez az. Mert ahogy a körülöttem állók summázták, meglehetősen kevesen csoportosultunk, mármint ahhoz képest, hogy kit is tisztelhettünk az elhunytban.
   Azt ugyanis az ellenségei sem vitathatják el tőle, hogy ő alakított a legtöbbet a közelségen. Jó, mellé állt a történelmi szerencse is, de D. L. például azt mesélte róla, hogy amikor az ortodoxok megerősödésekor odahelyezték, mindenünnen bekérte a működési szisztémát, a papírokkal elvonult, aztán csak akkor hirdetett igét, amikor már tudta, mit beszél.
   – Elmúltak azok az idők – tekintett körül a farkasréti temetőben D. L., mire egy alig észrevehető fejbólintással F. J. is nyugtázta a tényt.
   Mert benne álltunk a jelenben azon a péntek kora délutánon, nyakig benne. Álltunk ott mind: a közép- meg a korábbi nemzedék, sőt még a náluk korábbi is, hiszen csak a vaknak nem tűnt föl, mennyi botot s egyéb haladást támogató eszközt szorongattak hajdan messze érő kezek.
   Elmúltak azok az idők, el bizony, nem vitatja senki. Fiatalok nem is jöttek a temetésre: az új közelségesek közül tulajdonképpen senki. Későbbi főnökök se. Meglehet, így van ez rendjén. Nagy Richárd ugyan több mint kilenc évig főnökösködött a közelségben, de éppen huszonhat esztendeje lesz az ősszel, hogy elköszönt onnét.
   Nagy idő, de nagyon nagy, istenem!
   Sertepertélnek a közelségben olyanok is, akik akkor még meg se születtek.
   Ideje hát, hogy megmondjam, mi az én bajom.
   Az, hogy a Központi Statisztikai Hivatalban – biztos forrásból tudom – az állásinterjúkra jelentkezőktől megkérdezik, ki volt Keleti Károly. Nem azért, mert az intézmény székhelye az illetőről elnevezett utcában telephelyeztetik, hanem mert az 1833-tól 1892-ig élt úriembert tartják nyilván utódai a magyar statisztikatudomány egyik alapítójaként.
   Ahogyan Nagy Richárd a magyar televíziózásé, tekintsen vissza bárki bárhogy azokra az időkre.
   Kiszes volt? Ja, az volt. Emeszempés? Ja, ja, az, naná. Viszont húsz évvel a hatalomváltás után azért valaki elmondhatná, hogy esetleg lehettek előrevivő kiszesek meg előrevivő emeszempések is. Persze, ha valaki véletlenül olvassa följegyzéseimet, bizonyára tud említeni ellenpéldákat. Részint globálisan az előbbiekben említett körre vonatkoztatva, részint konkrétan arról az emberről, akinek nevét számra vettem.
   Ilyenek voltak vagy olyanok, Magyarország királyainak, netán miniszterelnökeinek nevét – minősítés nélkül – őrzik az évkönyvek. Történelem szakosoknak évszámostul sorolniuk is kell a listát, ha álmukból is ébresztik föl őket. De kiket sorolnak vajon a közelség szakosok?
   Hogy hálátlan az utókor? Az, persze, dolga az ilyesmi neki. Csakhogy a história hányszor, de hányszor bizonyította, hogy nem létezik múlt nélküli ember, embercsoport, társadalom, még nép se! Még egy példa. A sportuszodában márványtábla őrzi a vizes sportok olimpiai bajnokainak nevét. Biztosan volt köztük jó ember meg rossz ember, talán még olyan is, aki az 1896 utáni, vagyis a 20. századi magyar félmúltban ide vagy oda voksolt. De az olimpiai bajnoki cím attól még elvitathatatlan tőle.
   Úszni tudóknak jegyzem meg, hogy az olimpia nem a 301-es parcella.
   Öngyilkos egy nép vagyunk mi, úgy ötvenévenként szemünkre veti ezt valaki, Vörösmarty, Ady vagy Juhász Ferenc. Odaírhatnám a velük egyetértők sorának végére a nevemet én is?
   Kifelé menet D. P.-t láttam, ahogy fut a villamos után (már ha azt a mozgássort futásnak lehet nevezni), de nem érte el, így aztán harmadmagával várt a következőre. Mellette állt D. I. is, aki úgy negyven perccel korábban súgta oda nekem – miközben nem hallottuk, miről beszél L. E. –, hogy mostanság olvas néha egy-egy fejtegetést, amelyben elmagyarázzák neki, hogyan is csinálta ő régen.
   És rám hunyorított, mert mindketten tudtuk, hogy magával viszi majd a titkot, mint a Nagy Ricsi (1928-2009), adja persze az ég, hogy minél később.