V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. augusztus 24.)

   – Jegyezz föl pozitívumokat is – tanácsolta minap D. Elolvastam, ahol éppen a heti skiccel tartottam, aztán felibe-harmadába hagytam. Rájöttem, hogy tényleg.
   Egyszer kérdeztem anyámat, miből a lelkierő, hogy jópofa történeteket képes mesélni lánykorából, amikor annak minden percében a második világháború különböző hozadékait (Gesamtertrag) igyekezett túlélni. IV. Lájvné rám mosolygott, és azt mondta:
   – Akkor voltunk fiatalok, kisfiam.
   Ma már értem.
   F. I.-vel beszélgettem minap, nemsokára betölti a hatvanat, ő meg azt mondta, hogy nem annyi évet éltünk ám mi, amennyinek számolják, hanem a többszörösét, értve ezalatt az 56 utáni magyar közéletet tokkal-vonóval.
   Azért (is) kellene egy jó tévétörténetet írni, mert abból sok minden fölfejthető lenne, mi is történt velünk s körülöttünk. (D. ezen dolgozik: kronológiát állít össze, egyelőre 1973-74 környékén tart.)
   Korántsem mellékesen meg igaza van evvel a pozitívumföljegyzéssel. Ő maga a hetvenes évek elejétől rendelkezik személyes tapasztalatokkal, én a nyolcvanasokétól. És valóban rengeteg jó történt velünk. Tulajdonképpen még 89-90 után is, különösen, hogy eleinte nyakra-főre tornyosultak előttünk a reményteli hetek, hónapok. A sors ajándékaként még a médiatörvény (1996) és annak következményeként a kertévék létrejötte (1997) után is. Majd elemzik a tévétörténészek, kik milyen szándékkal tették, amit tettek, és hogy ebből mi sült ki. Az emberek, ugye, maguk csinálják történelmüket.
   A nyolcvanas években kifejezetten jó volt tévésnek lenni. Nem mintha bármiféle előjoggal járt volna, de azért az igazsághoz tartozik, hogy amikor megállított a rendőr, mégiscsak avval köszönt el, hogy:
   – További kellemes napot, szerkesztő úr.
   Volt respektünk. Persze tudta mindenki, hol a határ (tudja ma is), megírattatott néhány tabu, például nem lehetett szidni a Szovjetuniót, ötvenhatról meg csak úgy lehetett beszélni, ahogy, de azért ha Vajek Jutka meg Burza Árpád megjelent egy kereskedelmi egységben, ott pillanatok alatt fölmosták tiszteletükre még a klotyó kövét is. Arról nem beszélve, hogy a rafkósabbak csak be tudtak csempészni egy-egy metaforát a nonfiksönbe, nem is említve a fiksönösöket! Utólag döbben meg az ember, milyen mondandóval mehettek adásba tévéjátékok, már ha valahol el lehet csípni egy-egy korabelit.
   Valakinek meg kellene írni a tévéjátékok történetét. Csuda egy világ kerekedne ki belőle.
   Vagy – Cseh Tamás halála után éppen időszerű – a jutjubon meg lehet nézni és hallgatni a Cimbora főcímét (második verzióban is). Micsoda téma lehetne egy doktori disszertációhoz, ha valaki nekidurálná magát a gyerekműsorok tündöklésének és bukásának! Mert persze poros és lassú a Cicavízió meg a Mazsola, de azért volt valami küldetéses az esti mesékben. Ahogyan a tévétornában is. Meg az Egymillió fontos hangjegyben; ugye, magyar beat-, pop-, rock- és satöbbizenészek?
   Vagy a Fórum az átkos medve uralmának idején. A néző kérdezett, a politikus válaszolt: világos, irányított volt (mind Megyeri Károly, mind Márványi Gyuri mesélhetne a Másvilági Televízióban a szerkesztés furfangjairól), de mégis odaült a fél ország a képernyő elé, mert a kimondásokból és az elhallgatásokból csak kivehető volt ez meg az.
   De ezek csupán példák, nem is én hozakodom elő velük először. És talán nem is ez a lényeg: mindez következmény volt. Olyan időkben, amikor még az is megeshetett, hogy néhányan az államvédelemből érkeztek a sajtóba (ilyesmi persze napjainkban nem fordulhat elő), de – álcázásból? – valamit ők is föl akartak mutatni. És föl is mutattak a hírszolgáltatástól a dokumentumfilmeken át a színházi műsorokig.
   Mi a pozitívum? Az, hogy volt egy nagy közös cél: a műsor. Ezért vagy azért, ilyen vagy olyan, de mégis. Persze nem vívott még senki nézettségi versenyt, nem kellett profitot se termelni, nem építettek ki hozzá beszállítói és alvállalkozói rendszert se, viszont a tévének az volt a dolga, hogy műsorokat állítson elő.
   És az még a pozitívum, hogy volt hozzá egy csapat. Furkálódós, piszkatúrázós, irigységekből és féltékenységekből (is) egybeforrt csapat, de – és most kivételesen nincs tisztelet a kivételnek – azért élt és halt mindenki, hogy a műsor elkészüljön, és a lehetőségeken belül jó legyen. Még nem uralkodott el a kontraszelekció, csak a szelekció.
   A Szabadság tér volt mindehhez a színtér. Oda hazament az ember. Ott még a családtagok családtagjait is számon tartottuk (és tartjuk, ahogyan D. emlékeztetett rá néhány napja.)
   Húsz-huszonöt éve, amikor már látszott, hogy nem maradhat minden örökre úgy (nem is akartuk, hogy maradjon), azt reméltük, ami jó, az folytatható tovább, ami rossz, az csinálható jól. Talán nem jegyeztem föl semmi okosat.
   Talán nem is ért velem egyet mindenki. De te mit mondasz, D.?
   Ha csak egyetlen percet adna mindenki az életéből, hogy tükörbe nézzen? Csillogna még a szem?