V. Lájv följegyzései a messzeségből
(2009. augusztus 3.)

   Nem megy ki a fejemből a székházbúcsú.
   Három nappal előtte az álló kocsimba belerohant egy másik, nekilökött az előttem veszteglőnek, évtizedes autóm elöl-hátul összetört, középütt megroggyant, nincs mit csodálkozni azon, hogy órákon belül gazdasági totálkárossá nyilvánították. Azóta úgy beszélünk róla szervizben, biztosítónál, önkormányzatnál, hogy „a roncs”.
   Vigasztalóim azt mondják, örüljek, hogy ép bőrrel megúsztam, elvégre az ütésektől bicsaklott kettőt a nyakam, először hátra, aztán előre, még jó, hogy megfogott a fejtámla, meg hogy be voltam kötve.
   Ahogy azonban telik-múlik az idő, úgy jövök rá: a történetem szimbolikus.
   A szabályokat betartva, mondhatnám „becsületesen” közlekedsz, miként arra szüleid tanítottak, odafigyelsz magadra és másokra, még a kocsidra is. Rendszeres időközönként szerelőhöz viszed, ellenőrizteted a motorolaj-szintjét, hogy kíméld az alkatrészeket és a szénmonoxid-kibocsátását, hogy óvd a környezetedet, alkalomadtán kiporszívózod, tisztességgel befizeted utána a befizetnivalókat, egyszóval haladsz az utadon – amelyre kellő alázattal kiváltottad a pályamatricát –, amikor váratlanul nagyot taszajtanak rajtad, és fölkászálódván a földről azt érzed, hogy összedőlt körülötted a világ, és légüres térben kóvályogsz.
   Ha innen-onnan nem volnál többszörösen is lökdösve éppen, most vállat vonnál: megesik ilyesmi mással is, fene egye. De egyre inkább a jelképerő, egyre inkább az hatalmasodik el metaforikus gondolatvilágodban.
   Hogy teszed a dolgodat, ahogy lehetséges s tudhatóságos, amikor valaki valamiért a hátad mögé settenkedik, és neked annyi.
   Na, ebben a lelkiállapotban mész el a Szabadság térre, ahol – furcsa egybeesés – ugyanazt az összedőlt világot és légüres teret tapasztalod magad körül. Csontig sebzett emberek igyekeznek úgy viselkedni, mintha nem hordanának hegeket a testükön s hozzá bélyeget a homlokukon, és csak akkor kezdenek fejvesztve menekülni, amikor fű alatt működésbe lép az automatikus locsoló-berendezés. Persze semmi apokaliptikus vízió, már honnan is volna, nem vagy te se próféta, se evangélista.
   Hazagyalogolsz az éjszakában, csakhogy nem hagy nyugodni az egész.
   Előbb P.-re gondolsz, utóbb Sz.-re. Előbbivel nem találkoztál azon a csütörtök estén, utóbbival igen.
   Alapvetően kétféle lökés érheti az embert, ezen morfondírozol, hiába járatod az eszedet oly vonzóan statikus állapotokon.
   Az egyiket nevezzük „morális lökésnek”. Amikor van, amiben hiszel és bízol (elsősorban önmagadban, másrészt a téged körülölelő biztonságban, még ha zárt is), és valamely hátbatámadás következtében pontosan ebből lökődsz ki, miből eredően éppen a hited és a bizalmad rendül meg, de az alapvetően.
   A nyaklás következtében elmozdul valami benned, és te eleinte rémülten figyeled, végérvényesen-e vagy csak átmenetileg. És mert idővel minden kétséget kizáróan az előbbit tapasztalod, olyanokat teszel, amiken magad is megdöbbensz. Köpönyeget fordítasz, elárulsz és elátkozol. Már nem te vagy, pedig nem törött el semmid, a gerinced, nyugtatod magad orvosi papírokkal, semmiképp.
   A másik lökést nevezzük „gazdaságinak”. Amikor tulajdonképpen volna időd, hogy végiggondold, mely előre elhatározott cselekedetednek mi az ára. Mert azért, hogy megmaradhass abban az énképedben, amelyet magad elől is rejtegetsz, továbbá abban a biztonságban, amelyben ringatózol, el kell takarítanod magad körül minden lehetséges akadályt, legyen az tárgy vagy ember. Viszont hogy elnézzék neked kíméletlenségedet, cserében megcselekszed, amit kérnek tőled.
   Nem lassú folyamat következménye ez. Minden „gazdasági lökött” életében eljön egy pillanat, amikor választhat: beáll-e a sorba várván a háta mögül érkezőre, vagy inkább a gázpedálra tapos, s kiviharzik onnét.
   Különös, de összedőlt világ és légüres tér ugyanúgy rátalál az emberre a sorban állva, mint a soron kívül.
   Ne fogj azonban mindent külső tényezőkre! Némi továbbtűnődés után odáig jutsz, hogy egyszer s mindenkorra le kell számolnod örökös önfölmentéseddel. Többé nem mondhatod, hogy csupán sodródsz az eseményekkel. Mert mi lett volna, ha egy perccel korábban – vagy később – indulsz? Ha egyetlen percre megállsz, ahogy megfordult fejedben, gyönyörködni a tájban, amelyet addig te is óvtál?
   Mindig volt választásod, még ha nem is ismerted föl. Most is van.
   Valld be, hányszor játszottál el a gondolattal, amikor útra készülődtél: e pillanatban indul az az autó, amely a véletlenek különös összjátéka folytán éppen akkor és éppen ott lesz a te szempontodból a lehető legrosszabb helyen. És nagy levegőt vettél, és nekivágtál.
   Nincs föloldozás. „A roncs” – te magad vagy.
   Székházbúcsú? Hogy odáig jutottál, ahová, arról te magad tehetsz, ha másért nem, hát mert vétkesek közt néma voltál. Hiába kozmetikázod az arcod, hogy ne lássék rajta semmiféle „lökés” nyoma. Volt ugyanis valamikor az „őstaszajtás”, ahonnét aztán nem volt megállás: összedőlt világ, légüres tér, s te csúsztál, csúsztál.
   Magadra vess, hogy kihívtad magad ellen a sorsot.